Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)
kocsi lyukas belsőjét javította, s ahol a saller csillagszórója sűrű, fehér füstfodrokba köpködte-fojtotta szétpattanó szikráit. Megszerette már a műhely hangjait, lila árnyait, a fel-felcsiIlanó, sistergő fényeket — még a nehéz, eleinte fojtó szagokat is, de azon a napon talán éppen a szélesre nyitott ajtón beáramló nyirkos hideg talokodása miatt valahogyan elcsüggedt. Hullámokban, alattomosan támadó, rossz érzéseit még a Mester rá-ráfeledkező szemének melege sem tudta elűzni, s éppen az ő tekintetében fedezte fel a veszedelem közeledtét. Vagy csak utólag gondolja így? Mindenki idegesebb volt aznap a szokottnál, nemcsak ő. Mindenki. A Mester tekintete mindenesetre elkomorodott: a Tanfőnök megint kisétált odújából. Rosszízűvé gyűrt fekete arca hol egyik, hol másik tanuló fölött kornyadozott, mint valami féregrágta, rozsdás napraforgótányér. A szakmunkások összenéztek, s ki-ki végezte tovább a dolgát. A Tanfőnök Törpénél horgonyzott le. A gyerek guggon ült, éppen egy karburátor darabjait mosogatta le híg olajjal, s teste súlyát hol egyik, hol másik zsibbadt lábára helyezte. A Tanfőnök csak állt; azután elmosolyodott. — Úgy totyogsz, édes-egy fiam, akár a tojósgalamb — mondta lágyan. Törpe fölnézett, s lelkes-vidáman bólogatott. — Hát bizony — kezdte legénykedve, s hirtelen hangot váltott. — Igenis, gyakorlat- vezető elvtárs. De a lábaim ... — Mi baj a lábaddal, édes-egy fiam? — Jelentem, hangyás már egy kicsikét. A Tanfőnök kerekre nyitotta szemét, száját gyűrűvé formálta. — Hangyás? Jól értettem, kispajtások? Han-gyás? A szakmunkások megint összenéztek, s az egyik foghegyről odaszólt: — Téged se ringattak más bölcsőben, azt a néger életbe! Megjátssza ám magát büdösül, mintha nem értené. Zsibbad a kölyök lába, szakikám. Zsibbad. Elég gyakran előfordul. Már azzal, aki helyhez kötve, egy testtartásban dolgozik. Többnyire azzal fordul elő, szakikám. Aki dolgozik. A Tanfőnök arca egy árnyalattal sárgább lett, de változatlanul mosolygott. Hangja csupán élesebbé, s nem erőteljesebbé vált. — Mintha én volnék a gyakorlatvezető, szakikám. A tanulókért én felelek, édes-egy szakikám. A te dolgodba nincs beleszólásom, kétségtelen, de ... — Még szép, a fene azt a kenetes pofádat! — A munkás a többiekhez fordult. — Ilyen undorító férget még soha a rohadt életben, ilyen mocsok... A Mester odaszólt: — Az ő dolga, ne avatkozz bele. Meg az igazgatóságé. A munkás fölcsattant. — Pártolod? Éppen te? Az ő dolga! Mi az ő dolga? Hogy oktassa ezeket a szerencsétlen kölyköket! Ott bent, a maga vackában. Itt aztán gyakorolhatnak ... a műhelyben. — Kifulladt, legyintett. A Mester a fejét csóválta. — Nekünk nem tartozik számadással. A csönd szinte elviselhetetlenné vált. A munkások most nem menekültek leereszkedett szerszámaikhoz, hagyták őket lecsüngő kezükben csüngeni. Várakoztak. Törpe szinte odatapadt a földhöz, összegöngyölte kövérke testét, mozdulni se mert. A Tanfőnök még mindig ott állt fölötte, szétterpedt lábain, hatalmasan. — Hm — nyújtotta el a lágy hangokat kényelmesen, hosszan. — Hm, hm. Szóval hangyásak a lábaid, gyönyörűségem. Ejnye, ejnye. — Elégedetten nézett körül, mint a címszereplő az őt szolgáló statiszták gyűrűjében. — Azaz: elzsibbadtak. Bizony kár. 17
