Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)
— Na ugye. Szóval gondolkozzál egy frankó szakmán. Egy rámszabotton. Igen? — Igen, igen, igen — siet helyeselni. — Remélem, azt se zártad ki, hogy esetleg javítasz. — Nem zártam ki, öregem. Na valaki netán kizárta, bízhatsz bennem, nem én voltam. Ugyanis ... meglehetősen nagy a pofácskám, ami azt illeti. Többek között. Állítólag önérzettipró. — Imádom a pofácskádat. Csend. — Halló — mondja ijedten a Fiú. — Ühüm — hűti le önnön hümmögését Eszter némi kis iróniával. — Ezt se mondanád világos nappal, szemtől szembe! — Hátha mégis. — Hátha! — A felkiáltás megvetőnek indult, aztán mégis elégedettnek sikeredett. Gyors ismétlés, védekező: — Hátha-hátha, ne nézz hátra. A Fiú torka elszorul, utalásra gyanakszik, hallgat. — Halló — mondja a lány csöndesen. — Igen — felel a Fiú. — Gondoltam, lesz valami megjegyzésed. — Miféle? — Hát . . . például, hogy egy költő veszett el bennem, vagy ilyesmi. A Fiú földerül. — Félek, hogy nem veszett el — mondja, s nevet. — Kösz. Ennél szebben jó éjszakát nem köszönhettél volna. — Eszter hangja elcsuk- lik, suttogásra vált. — Most már ne beszélj, sóhajts hármat. De vágyakozva! Én is ugyanakkor. És tudod mit? Egyszerre tegyük le azután. Szó nélkül. Ha rendben, kezdd el. Szóval egyszerre mind a ketten. A Fiú engedelmesen sóhajt, szabályosan, s hallja a drótokon végiglopakodó finom kis neszezést, mintha a langyos márciusi légáramlat sajátságosán édes, szeszélyes igézete lopakodna háztól házig, embertől emberig: boldog. Az árnyak sem igazi árnyak többé — még a hármas árnyéka sem. Tehetetlenek» ártalmatlanok. Közelednek egy fonatban, Sisák árbocként magasodik fel, kiterjesztett karja két vállat indít, hökkent vissza, fordít erre, vagy arra. Eszter szót se kérdez felőlük, kikerüli őket, átnéz rajtuk. A fiú fölzárkózik: ketten együtt egészen más; Sziszegések, füttyök, egy-egy trágárság — szigorúan Sisák szájából —, akár motorzúgás is lehetne most már — bármi. Eszter nagyszerű lány. Az ő korábbi szorongásait bizonyára megértené, de okosabb nem megpróbálni. Most még nem. Talán majd egyszer, évek múlva... lehet, hogy már néhány hónap múlva megkísérli. De most nem. Semmiképp. Később is inkább tréfálkozva, amikor azokon a félelmeken már tréfálkozni lehet. Hogyan is lehetne azt igazában elmondani bárkinek? Az ősz korán beköszöntött, mikor a Fiú idekerült, lehet, hogy mindössze nyolc hónapja? Azon a szeptember végén hidegen, sűrűn, megállíthatatlanul esett, folyton esett, a Tanfőnök ingerlékeny volt. Társtalanul imbolygott a műhelyben le-föl, s ha eltűnt is a kis vasajtó mögött, rövid ideig bírta odabent. A szakik éppen csak mordultak valamit válaszképpen, ha egyik vagy másik mellett megállt, s beszélgetni próbált. Egyszerre valamennyinek gyorsabban járt a keze, iszonyatosan nehéznek ígérkezett a munkája, halaszthatatlanul sürgőssé vált. A Mester meg nem is 15
