Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 4. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, III. rész)
S a hóhérkodó kamasz hangját nem emelte, színtelenül, nyugodtan, kiszámított lassúsággal kántált: — Én itt húztam ám le két esztendőt, szép ecsém. Ha nem tudnád. Itt biza, e helyt, és nem a gemnáziumban. Ha nem tudnád, szép ecsém. Én tenéked pajtikád majd akkor leszek, ha önként, jószántamból ölellek a kebelemre, Ambruskám. Törpe lelkendezve gurgulyázta körbe őket. — Esküszöm, akár a Tanfőnök! Ló legyek, ha nem! Ló legyek! Esküszöm, kiköpött Tanfőnök. Állati! Sisák váratlanul megállt, s elkapta a kis kölyök gallérját. — Nyüzsgünk, nyüzsgünk? Ki itten a kiköpött, he? Törpe megrémült. — Na, ne hülyéskedj ... Ló legyek, ha nem ... ló legyek, ha nem ugyanúgy csinálod. Én csak ezt mondtam, na. — Szeretnéd, igaz? A kölyök kerek képe megnyúlt. — Mit szeretnék? Sisák még mindig nem engedte el. Lassúdan rázogatta. — Ló szeretnél lenni. Vagy tévedek? A ló kecses állat, mi több, parádésan mutatós állat. A néphit szerint minden állatok között a legtisztább. — Kivárt, körülnézett, de egyik tanuló se nevetett. Mégcsak nem is mosolygott, ez egyszer Sutyi sem. — Már huszadikszor emlegeted a mai szent nap hajnalán, miszerint leghőbb vágyad lóvá lenni. Nem csodálkozom: emberpalántának nem vagy éppen . . . hm . . . gusztusos. Érthető? Törpe elvigyorodott, de a szorongás még ott fészkelt csupa gömbölyú'ség arcán. — Na, Sisák, ne hülyéskedjél már. Hagyjál engemet békében, na. Hagyjál már. . . — könyörgött. — Azt elhiszem — mondta a kamasz. —Jó lenne, mi-? Törpe ijedten hunyorgott, tréfálkozni próbált. — Mi az, hogy jó lenne! Egy lónak? Jó bizony! — Megint könyörgésre fogta: — Na, Sisák, erissz már ... a kisebbel könnyű . . . Mit vacakolsz? Ne hülyéskedj már. Mindenki a kisebbel hülyéskedik. Sisák könnyedén taszította meg, s engedte el a kölyköt, hogy tekintetével újra a Fiút keresse. Ő azonban már a műhelycsarnok bejárata előtt állt a korareggeli napfényben sütkérezve, mintha nem is az ő orrát fricskázták volna, mintha nem érdekelné, ami odabent történik, holott minden idegszála megfeszült az elszánt figyelni akarásban. S hogy keze reszketését ne láthassák, ökleit a munkaruha óriási zsebeibe süllyesztette, önnön combhúsát markolta keményen. Megint gyengének bizonyult. Sebezhetőnek, gyávának. Megfutamodott, mint másfél éve mindig. Márpedig itt meg kell maradnia, ki kell bírnia, ez az utolsó lehetőség — ha ezt végigcsinálta már, esetleg mást is kereshet, jobbat, vagy ha mégsem, hát ő maga is jártathatja majd a száját—, de a három éven át kell rágnia magát, éspedig itt, akár a várbörtön foglyai rágják át magukat az alagutakat lezáró falakon. Ebbe a börtönbe maga kergette-űzte magát — másfél év szédelgései után itt már helyt kell állnia, ha önmagáért nem, hát Anyáért. Ha ebbe is belebukik, Anyát pusztítja el. Anyát, aki formátlanná sírt arcát meghurcolta az iskolában egy esztendő alatt talán százszor is. Végigkilincselte a tanárok lakásait, hogy segítségükért könyörögjön — s hogy végül irgalmas hazugságokba, bizonytalan, semmitmondó Ígéretekbe kapaszkodjék. Mert Anya a legnehezebb napokban nem szorgos hangyának, de bulldognak bizonyult, anyatigrisnek — uramisten, ha Apa kezelő orvosa láthatta volna! A morzsát 5
