Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1974 / 3. szám - MŰHELY - Szentmihályi Szabó Péter: Meditáció nemzedékemről

hely, környezet felfedezése is. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a szociológiai kutatások is a hatvanas évek elején indultak nagy fellendülésnek Magyarországon, továbbá arról sem, hogy a gazdasági és kulturális életben (oktatásügy) országos reformok születtek. Mindezek az egész társadalom olyan erjedését eredményezték, olyan társadalmi tudatosságot, vitázó légkört, értékek elvesztőt és új értékek keletkezését hozták magukkal, hogy hatásuk ki kellett terjedjen a fiatal írókra is. Tény azonban az is, hogy ezek a változások az apák keze munkájából születtek, a döntéseket mintegy a fiatal írók nemzedéke feje felett hozták. Növelte a feszültséget az is, hogy a gazdasági reform következtében átmenetileg torz jelenségek is feltűntek; egyik oldalon kereseti aránytalanságok, jogtalan haszonszerzés, a nagy- vagy kispolgári életeszmények fel- támasztása, a fogyasztásra törekvő rétegek felduzzadása, másik oldalon a bürokrácia, protekcionizmus és képmutatás. Ebben az ellentmondásos légkörben a fiatal írók hősei vagy értelmetlen lázadásra, vagy félrehúzódó szemlélődésre kényszerülnek (Si- monffy András: Lázadás reggelig, 1963; Lugossy Gyula: A lézengő, 1972). A problémát legszemléletesebben Mózsi Ferenc egyik novellahősének dilemmájával tudnánk bemutatni (Házépítés, 1967). A fiatalember sétája során egy építkező családra bukkan. Egy darabig nézi a munkát, majd kedve támad segíteni, s felajánlja ingyen munkáját. A családfő — gyanakvó kispolgár — nem fogadja el a segítséget, mire a fiú, már dacból is, mégis munkához lát. A háztulajdonos rendőrt hív, aki ugyan nem érti a férfi felháborodását, de hazaküldi az önkéntes építőmunkást. . . Szimbolikus a kép: egy nemzedék — az író nemzedéke — jelentkezik munkára, de úgy látszik, munkájukra nincsen szükség.

Mi marad hát lázadás és lézengés között? Császár István hősei (Fejforgás, 1970; Feljegyzések az utolsó pádból, 1973) a pikareszk elbeszélés követelményeinek megfelelően az országot bejáró kisemberek. Fiatalok, meggondolatlanok, a döntésektől legtöbbször visszariadó antihősök, akik mintegy a Brown-féle mozgás kiszámíthatatlan vándorútjaival ismerkednek kisvárosok, italboltok, házibulik és iskolák vegyes közönségével. Ezek az antihősök önmagukat is alig ismerik, saját lényegüket más emberekhez való viszonyukban sem találják; sorsukat szinte kívülállóként élik át. Az olvasó bizonyos érdeklődéssel olvassa el e műveket, hiszen a pikareszk, az anekdota, a történet mindig megkapó és vonzó, legfeljebb a művek elolvasása után érez magában ürességet, az antihősökéhez hasonlatosat. Bizonyos számú novella és kisregény elolvasása után gyötrelmes érzés kezdi bántani az olvasót: mintha a legtöbb mű fiatal hőse egyetlen személy volna, a nevek és szituációk összemosódnak: mintha egyetlen író írná tucatnyi álnéven és majdnem azonos stílusban ezeket a történeteket. „Játsszunk novellát!” — így szól Marosi Gyula egyik novellájának címe (A hétszázzdik napon, 1970), amelyben két kiégett fiatalember (talán írójelölt?) novellaírást játszik, s a cselekmény szövögetése közben egy nemzedék tesz kíméletlen önvallomást. ,,Mi tiszta szeműek és egyenes nézésűek vagyunk. Tekintetünkben van valami idegesítően új, újszerűén idegesítő. Lelkileg egyoldalúan tápláltak minket, de mi fejlesztettük másik, sőt, harmadik, negyedik, ötödik és ,,n”-edik oldalainkat is, így kitűnően fejlett ,,n” oldalaink vannak. Nincsenek illúzióink, a romantikát mélyen megvetjük — és utánozzuk. Képtelenek vagyunk a komfortra, csupán arra vágyunk, amit szeretnénk, és mi mindent szeretnénk, lehetőleg azonnal. Szeretjük és megbecsüljük egymást, őseinket, hazánkat, forradalmi hagyományainkat és minden olyat, ami tilos vagy nem illő. Magunkénak érezzük a szocialista Magyarországot. Részt kérünk a szocialista Magyarországból! Nem igaz, hogy közömbösek vagyunk, csak mélyhűtöttek, idegesítően újszerű csecsemőarcunkat jéggé fagyasztja a fridzsiderszocializmus, csoda-e, ha bizalmatlanok vagyunk, és csoda-e, ha eme jégréteg alól gyönyörű mosolyunk torz vigyorgássá változik? . ..” Sokatmondó, keserű monológ, egyszerre vád- és védbeszéd, bírálat és ön88