Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - MŰHELY - Bognár András: A kifejezési formák keletkezése
Ha a közlés-továbbadás mikéntjét valamiképpen meg akarjuk határozni, mindenekelőtt azokra a szájról szájra szálló, növénytermesztésre, állattartásra, időjárásra vonatkozó tömör közmondásokra, szentenciákra, szállóigékre kell gondolnunk, amelyek a természetközeiben élő parasztok ajkán ma is élnek; — igazak is, mert talán több évezredes tapasztalatgyűjtésből nyert és rendszerezett információkat tartalmaznak. Minden nép hagyományában megtalálhatók az ilyen bölcs mondások, s a tartalmuk is sokszor azonos ...! Jellegüket tekintve tömörek és találóak: szinte olyanok, mint a természettörvényt pontosan-tömören leíró fizikai képlet. A közlés-továbbítás másik ősi eszköze a v e r s . A ritmus, a rím, a hangsúly szabályos rendje, a szótagok számának a meghatározottsága tömöríti és megköti a gondolatot : lehetővé teszi, hogy századokon át se változzék a tartalom. A mne- motechnika mai művelői is alkalmazzák ezt a módszert. Gondoljunk például a latin nyelvtan szabályait és kivételeit összefoglaló versezetekre, az óvodában és az iskola első osztályaiban emlékezett vagy énekelt gyermekversekre. Az élet fenntartásához szükséges információk mellett versben őrizték meg a népek őseik-hőseik történeteit, múltjuk jeles eseményeit, örömeik és fájdalmaik emlékezetét is. A vak HOMÉROSZ költeményei, a Kalevala, a Biblia jó néhány részlete mind írás nélkül vagy még az írás előtti korban születtek: valahogy úgy, mint a pásztor, a földműves vagy a szerelmes fiatal ajkán még a legutóbbi időkben is megszületett a népdal. T ártalom tekintetében a régi vers és a népdal lényeges jegye, hogy vagy szerzője vagy a közösség számára fontos információkat foglal össze. A szerelmes fiatalnak fontos, hogy minél szebben-pontosabban fogalmazza meg szeretettje bájait: semmi sem fontosabb neki, mint hogy eljusson kedveséhez a dal és meghódítsa. A sokszor ismeretlen szerzőjű ősi nagy verses alkotások is fontosak a nemzeti közösség összefogására, életformája alakítására, fennmaradására. Ilyen mais ható erő a finneknél a Kalevala, az izraelitáknál a Biblia, stb. Forma tekintetében az ősi vers és a népdal legfőbb jellegzetessége az i s m é 11 é s. Sokszor ismétlődik a tartalom is: az a parallelismus membrorum a régi akkád, óhéber, kínai és finnugor költészetben is. De a ritmus, a szótagok száma, a rímképlet — tehát a forma — valamiképpen mindig, minden versben ismétlődik; a modern szabadversben is! S ez az ismétlődés kapcsolja össze a verset a vokális és a hangszeres zenével, s mindazzal, ami a különböző kultúrákban az énekkel-muzsikával társul. Ilyen társulok a kézmozdulatok, az arcjáték, a lábak és a törzs különféle mozdulatai — összefoglalóan a tánc és a pantomín. ,,Az emberi társadalomban mind az öt érzékszervnek van szemiotikái funkciója is. A számtalan példa közül utalni lehet a kézfogásra, a vállveregetésre s a csókra a tapintással, az illatszerekre s a tömjénre a szaglással, az egyes fogások és italok megválogatá- sára, sorrendjére s rangsorolására az ízleléssel kapcsolatban.” (ROMAN JAKOBSON, Hang-Jel-Vers. Bp„ 1972. 99—100.) De miért az ismétlődés, a ritmus a (verses) beszédben és a zenében? Az első ok nyilván ez: csak a sokszor ismételt információ ragad meg hosszú időre sértetlenül és biztosan az emlékezetben, s erre az írni még nem tudó primitív embernek feltétlenül szüksége volt, hogy egyáltalán életben maradhasson és fejlődhessék. A rit- musos forma megőrzi az információtartalmat: a kimondott és hallott hangot-verset mintegy reduplikálja a dallam vagy a hangszeres zene, s az ütemes hangzáshoz gyakran más érzékszervek ritmusos működtetése is kapcsolódik: a táncot például látja is, szinte tapinthatóan érzi az is ember. Gondolhatunk itt arra is, hogy amikor az óvodás vagy a kisiskolás verset tanul, mindig — szinte ösztönszerűen ! — éneklő hangsúllyal mondja, s a pedagógusnak nem kevés fáradságába kerül erről az „éneklésről” leszoktatnia: a 76
