Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - Gál István: Babits ódái Adyhoz és Móriczhoz
Lásd, a folyó megőrült! Úttalan utakra téved! Nem csoda! Idegen gátakat vetettek elébe! Kizárták rendes medréből! Buktatták! Ötfelé szaggatták árját! S zúgok és mélységek lesik. Lásd, a folyó megőrült! Őrült asszony az. Talpas, süket erőszak rugdalta idáig. Most fut és kincseit hagyja jobbra balra. S zúgok és mélységek lesik jobbra balra. Oh titokzatos fény! nem várt glória! Diadalút lesz így a kálvária Minden sebnek ilyen fényben rózsává kell válnia Még a sebnek rózsává kell világosodnia. A VÉGLEGES SZÖVEG: A GYÉMÁNTSZÓRÓ ASSZONY MÓRICZ ZSIGMONDNAK Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a fényre, vetni amaz őrült asszony útja elébe: ki tántorgóvá vakított szörnyű vesztesége. Óh, hány fiat veszített! mennyi vagyonát taposták szét talpas, süket katonák! idegenné zárták tőle legjobb otthonát. S azt se tudja már, hogy lába merre lép: jobbra is, balra is árok, meredék s minden lépten szórja, veszti kincsét, erejét. S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja széllyel, ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel mely gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel. Lámpása a szélben, — hagyta — kialudt: vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut — mégis fény ragyogja be, s nem sötét az út. Nem a csináltvirág s üveggömb ragyog, hanem az a gyémánt, amit elhagyott: még az árokba is utána ragyog!
