Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 3. szám - Gál István: Babits ódái Adyhoz és Móriczhoz
s ha eltűntéi volna a hómezők alatt s nem égnél titkon mint éjjel a Nap „ifjú szívekben, s mindig tovább”, (ó szavak lelke! adj nekem szavakat) „még sírni se tudnánk” .... Sugarak lelke! te adtál sugarat hogy megmozogtak a sötét ugarak és fölfénylett a hab a mély tengeren. Babits röviddel halála előtt Adyról vitatkozva fiatal írókkal a sok nagy Ady-vers között az Illés szekerén-t messze kiemelte. Kedvenc Ady-versei közé tartozott ez mindvégig. A harmincas évek elején az Ady halálakor írt ódáját és prózai jegyzeteit újította föl, most már nemcsak a Nyugat-nemzedék, hanem az egész magyarság felelősségre vonó Prófétájának állítva őt be. Ezt a látomását egy tavaszi alföldi utazása alkalmával magyar tájélményévé örökíti, és ebben Dantéra hivatkozva, nem rejtett célzással nagy Ady-tanulmánya befejezésére, melyben csak Daniéhoz foghatónak tartja őt, halhatatlanságát az örökkévalóságba vetíti. „Mit ér idézni a Próféta gyarló és földi alakját, s utánanézni a tüzes szekérnek, melynek helyén csak elomló, színes foltokat látunk már? Sokat néztünk e színes foltokba, s ráveszett szemünk a tűnő alakra, akit korán betegen, elégve láttunk távozni egy végzetes esztendőben, lázainak tüzes fogatán ... S ha mesemondó lennék, most példázatba ölthetném szavamat, elmondva az Illés-tanítványok történetét, kik hipnotizált nyáj gyanánt meredtek az elszállt tú'zszekér üres helye felé; — mert lám, előttük is, mint mielőttünk, a színes foltok úsztak és változtak, egyre cserélték színeiket, s ellentmondottak egymásnak; a kép körvonalai szétmosódtak, majd végképp elfoszlani látszottak; a fény emléke ingott és bizonytalanná vált, s ők is bizonytalanná váltak hiteikben ... íme — mondták ekkor ők egymásnak —, hol a mi prófétánk? — És egymásra néztek gyanakvó szemekkel, s egymás szemében keresték a hitet s a próféta képét. De csak a színes foltokat láthatták, halvány árnyait annak, ami Illésből a legmulandóbb volt — a bizonytalan sokszínű árnyakat... Illés azonban, az igazi Illés, a maradandó Illés, nem foszlott el e színes foltokban, hanem ott volt, elevenebben, mint valaha, ahol senki sem gondolta, titkon és láthatóan — mindenki láthatta, akinek eszébe jutott, hogy nézze, mert ott állt mindannyiuk között, mindannyiuk mellett, s az emelkedőt elkísérte barlangjába, s a vitatkozót a gyülekezetbe. S így kísér — hogy már a példázatot visszafordítsam —, így kísér bennünket is a mi Illésünk, akár tudjuk, akár nem, akár akarjuk, akár nem, egy lépést sem tehetünk többé nélküle, mi új ezredévünk magyarjai, s hiába iparkodunk szabadulni tőle, hiába akarjuk elhessegetni a napfény-hagyta színes foltokat szemünkből: ő biztos helyen van, nem szemünkben, hanem szíveinkben és szavainkban. S ha összejövünk ketten az Ő nevével, ott van Ő velünk harmadiknak, mint ahogy az ő kedves bibliája mondja Valakiről, aki minden prófétánál nagyobb. így érzem őt most is itt közöttünk, mint az apostolok pünköstjén, legszűkebb szektánk missziós gyülekezetében — noha tán még szívesebben megjelenik ő a magányos mágusnak, ki egy könyvvel kezében idézi. Minden olvasó ilyen mágus lehet, s nemde a pünkösti apostolok is csak azért idézték Krisztust a nép elé, hogy aztán mindenki idézze magában, imakönyvével vagy bibliájával? De még könyv se keíl hozzá, hogy ő velünk legyen! Ma reggel, ebben a gyönyörű tavaszban, ott jártam én az Alföld közepén, egy rengeteg mezőn, ahol gólyák sétáltak előttem, s resten csavargott a Tisza, mint egy nagy szőke lány, álmos és álmatag, pongyola és paraszt, aki künn aludt a réten, s még szalmaszálak és friss vadvirágok ringnak bozontos hajában. Az égről az Isten nap-arca vakított, a lát6