Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
rázni neki:— Nem ver meg többé a nagyi, akkor csak beteg volt, azért bántott.— Tibiké hisztériásán tiltakozott és nem bírtam rábeszélni egy újabb látogatásra. Őszinte vagyok: én legalább úgy féltem, mint a kisfiam . . . Pedig Apa naponta kétszer is telefonált: — Anyád egyre makacsabbul követel benneteket, gyertek már el! — Amikor végleg kifogytam a kifogásokból, beletörődve megígértem, hogy másnap elmegyünk . .. Aztán éjjel az ágyamra terpeszkedett, és izmos száz karjával magához ölelt az iszonyat, s reggelre tudtam, hogy egyedül (Tibor nélkül, védtelenül!) nem bírok Anyám szobájába lépni . . . Persze Apám megint hívott, számon kérte, mért maradtunk el —a kábel túlsó végén idegesen vibrált a hangja —; megnyugtattam, jól van, ha Tibor hazajön vidékről, másnap biztosan elmegyünk. Tibor nem jött, s én azon az éjszakán nem mertem sötétben aludni, égve hagytam a villanyt, mégis megküzdöttem megint a Polippal, párnámon tenyérnyi sárgás izzadságfoltok, lepedőm gombóccá gyűrve valahol a padlón, szétszórt cigarettavégek között . . . És másnap a telefon, a csúf fekete madár, vijjogott. . . — Igazán elmegyünk holnap, ne haragudj, és próbáld megnyugtatni Anyát . . .—Tibor végre megérkezett, kisfiámmal is szót értettünk, megbeszéltük, másnap munka után már mindenképpen meglátogatjuk szegény, szegény Anyát. Krémest vettem másnap és korai szegfűt, cellofánpapírba csomagolt, piros szalaggal átkötött hófehér szegfűket; s kávét csomagoltam, meg amerikai cigarettát. . . Délután a megszokott idő előtt csengett a telefon, szóhoz sem engedtem jutni, egy- szuszra újságoltam ujjongva: — Ma már ott leszünk, ma már biztosan elmegyünk Apukám! Virágot viszünk, meg süteményt, ide készítettem az asztalomra őket. . . Apa hangja olyan valószínűtlenül távoli volt, alig ismertem meg. — Hagyd a virágot. Te gyere egyedül. És azonnal. A kórházba. —Buszra várni sem volt türelmem,taxit nem kaptam, futva tettem meg az utat a kórházig. Félőrülten elrohantam Apa mellett is, a bejáratnál kapta el csuklómat és hamuszínű arcától torkomon akadt a kiáltás. Szó nélkül vezetett a hosszú, homályos folyosón — itt-ott piros, fehér, sárga lámpák égtek: gonosz, vádoló szemek voltak. Szédültem a félelemtől. A kórteremben, ahová Apa némán behúzott, csak egy ágy volt. S azon az ágyon egy hófehér habos-pongyolás emberi szörny feküdt... Kopasz volt, arc nélküli, világtalan ... ** * Pár nappal később folytatom a levelet, s már meg se próbálom leírni, hogy nézett ki akkor, a baleset után Anyám ... Az öngyilkosság legbrutálisabb és számomra még ma is érthetetlen módját választotta: égő gáztűzhely fölé hajolt. A láng először az előre bukó hajába kapott. . . Nem halt meg. Vak. Magatehetetlen. Idegbeteg. Arca összefüggő égési seb. Poliparc. írtam volna előbb, de kórházban voltam, szigorú, zöld függönyös szobában. Oda postás is csak úgy jutott be, ha csengetett a csapóajtónál. S oda a nővérek sem jártak egyedül. Az orvosok alapos munkát végeztek: kilúgozták agyvelőmet, és most már steril agy- tekervényekkel mint rehabilitált őrült újra dolgozom az egészséges emberek között. Anyámnál élek, Anyámmal. Esténként elmegyek Apa elé, és hazahozom a kocsiján. 46
