Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Almási Márta: Szappancsíkok (Elbeszélés)
sőséges dolgokra, ott álltunk pózban a nagy tükör előtt, én vezényeltem, vigyázz, figyelem, akkor egymásnak vetettük vállunkat, most repül a kismadár, kiáltottad, belevigyorogtunk saját képmásunkba, s szinte egyszerre jelentettük: kész! Tükörfénykép. Ez volt az esküvői képünk, anyám hiába sopánkodott, gyerekek, ez nem babona, de így megcsúfolni az életet, nem, ez nem vezethet jóra, majd meglátjátok! Csak Te tudtad megvigasztalni, megnyugtatni akkor is szegény, szegény Anyát. .. Aztán két év múlva megint a nagy tükör előtt álltunk — bőröndjeid az előszobában útra készen —, segítettem Neked a csomagolásban. Anyám ott téblábolt körülöttünk, eleinte nem hitte, hogy a dolog komoly, várta, mikor robban már ki belőlünk végre a nevetés. De Te az ajtóból visszafordultál, azt mondtad, a képet el is felejtetted. Anyám akkor értett meg mindent; felvinnyogott, és én küldtelek, menj már, egyedül akartam fogadni Anya várható nagy jelenetét, de Te erre sem figyeltél, erőszakosan megfogtad csuklómat, és magaddal húztál. — Vidd a képet — kiáltottam — vidd magaddal, nekem nem kell! — S akkor nagy lendülettel odafordítottál a tükör elé: Nézd |meg magad, most nézd meg, milyen gőgös, hideg vagy és voltál mindig! — Önkéntelenül rábámultam saját képmásomra, de csak az esküvői képünket láttam helyette. Rád rivall- tam: — Nem kell, nem kell, vidd el innen! — S akkor nekiestél, dühödten, kéjes szenvedéllyel, a pusztítást élvező újjakkal húzgáltad a tükörre a szappancsíkokat. Mintha belevágtak volna valamit, melytől ezerfelé repedt, olyan ijesztő-szánalmas, és megfellebezhetetlen ítéletet ordító volt az a büszke velencei tükör. Félreálltam, s már csak Te meredtél üres, megöregedett húszéves arcoddal a szappancsíkokra — pillanatra lehunytam szemem, hogy pilláim alá zárjam arcodat —, így utoljára örökített meg akkor, semmit feledni nem akaró tekintetem. Azóta sok év múlt el, egyszer hallottam felőled, mondták, megkaptad algíri kiküldetésed, és asszonyt is onnan hoztál. Már akkor feltűnt nekem, hogy Anya úgy issza a hírhozó szavait, mintha nem is én, de ő lett volna a feleséged valamikor. Apa sajátos stílusában elintézte az egészet. — De megszaladt neki — csak ennyit mondott, s a következő percben már el is felejtett mindent; a slusszkulcsot pörgette ujjai között, idegesen szaladgált le s föl a szobában, nyilván akkor is újabb kifogáson gondolkodott, mit is hazudjon, hogy Anyám elengedje minden neheztelés, haragszom rád nélkül. Én segítettem ki, kértem, vigyen haza (akkor már újra asszony voltam és a város másik részén laktunk), Apám ugrott, még most is előttem van sportpulóveres nyurga alakja, fiatalos, energikus mozdulatai; összevillant a szemünk, és értettük a másik pillantását, csak a kapuig mentünk együtt, ott Apa beült a kocsijába, én meg nekiindultam gyalog az ellenkező irányba, s nem is sejtettük, hogy Anya, aki elkaphatott valamit szemvillanásunkból, az erkélyen állva utánunk nézett. . . Talán akkor kezdődött. . .? Nem tudom. Valamit mégis elmulasztottam akkor is, később is, mert nem vettem észre, hogy Anyám egyre kevesebbet panaszkodik, ha meglátogattam. Igaz, volt még egy emlékezetes szócsatánk, váratlanul, a nem megszokott időben csengettem rá ajtót. Kisírt szemmel, de magát fegyelmezve, csendesen fogadott, csak amikor Apát kérdeztem, tört ki belőle a keserű szemrehányás. —Te jobban tudod, hol van — vágta a fejemhez—, te mindig falazol neki, vele vagy, ellenem, a cinkosa! Most is elment már két napja, egy cetlin megüzente, hogy Pécsre utazott edzőtáborba, de úgy igaz ez is, mint a többi! — Hidd el, Tonó, én akkor legszívesebben rákiabáltam volna, hát huszonöt évi házasság után még mindig nem ismerte meg Apát, még mindig annak látja őt, akinek ő akarja, még mindig nem képes rögeszméjén túltenni magát és elhinni végre, hogy Apa nem a szeretőihez indul, ha elmegy otthonról, Apának soha nem volt szeretője, hisz Te is tudod, világ40
