Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Ördögh Szilveszter: Monológ a tehetetlenségről
ÚGY LÁTSZIK, ELFÁRADT A NAP, mert felhők mögött alszik. Néha azért kipislog a fellegredőny mögül: mi újság itt, a Földön? — Hát, nem sok. Minden megy a maga megszokott rendjében és rendetlenségében. Tehát a megszokás formái között. MEGSZOKÁS, mi rejtőzik benned?! Milyen gyönyörűséges és undorító erők?! Hogy őrizni tudsz és megmerevíteni, elszigetelni és elszigetelődni?! Megszilárdítani és fásulttá, közömbössé silányítani. Megőrződ az igazságokat, és elaltatod érzékenységünket az új igazságok iránt. A varázsos pillanatokat életté idomítod . . . Mit tegyünk veled- ellened, ördöngős dialektika?! * SZOMORÚSÁG—SZÉPSÉG, MINDENKI GYÖNGYE-VIRÁGA, világ bokrétája szomorúság, fájdalomcsönd, bánatvirulás; szomorúság: emberek reménye, emberek mindenes cselédje, szegények csillagos koronája, dísze-éke, csillogó szánalomszépsége! Szomorúság — alázatosság világcsászára, szelíd élet, fénytelen dicsőség, cicomáltan ékesség, meleg tekintetek hűs árnya, fájdalmak menhelye, bánatok irgalmas gyógyit- gatója, könyörületesség illatos lehelete! Fájdalomvirágzás! Szomorúság bíborszirmai, bánatok pelyhes illata! Tisztaság őri- zője, igazság virrasztója, hitek siratója! Szomorúság-szépség! Álmok szalmazizegéses bölcsője, vágyak madárröpte, remények szerelme! Szomorúság: áldozati ének — elmenekült, riadt pillangósereg. Szomorúság: őszinteség álarca! Miért félsz, miért menekülsz, miért bújsz vidámság álságai, hamisságai mögé?! Miért zokogsz vigyorok, röhejek zugában?! Miért remegsz tekintetek kalló- dásaiban?! Miért e szégyen?! Miért ez a csúf alázat?! Miért a szolgaiélek, ki megbúvik festékek, ruhák, házak, italok mámoros csinnadrattájában? ! Hiszen tiéd az igazság! Nálad: Te őrződ, te vigyázod! Tiéd a féltett kincs, a megtagadott, a letagadott, a kerékbetört, az agyonkínzott, a szétmarcangolt, a lealjasodott, az ocsmánnyá tett Tisztaság! Tiéd a világ életvize, a kicsi gyermekek sírása-nevetése, a puha kezek símo- gatása, a tétova tekintetek cirógatása, a csöndek titkos szavai! Hát miért félsz! Állj elő! Vívd meg igazságos harcod! Váltsd meg magad, te elátkozott tündér! Te, angyalléptű ember,angyallelkű, könnyfátyolos tekintet! Váltsd meg magad! * HÁT, CSAK MEGÜLEPEDIK A SZOMORÚSÁG. Az elébb még zavaros, vívódó érzelmek mozdulatlan csönddé változtak, s e csönd alján-mélyén látni a már szomorúság gyémántkristályait. E ritka kincset, az emberiség e fájdalom-drágakövét. Szinte belém hasított a jajduIni-vágyás, mikor a kávézó középre állt az öregember s cincogtatni kezdte zavartan, figyelve, műgonddal hegedűjét — s nem lehetett nem mosolyogni ezen a szerencsétlenen. íme, egy öreg, hatvan éves ősz fej, ráncos arc, elnyűtt kabát, cipő — mi kell még önző, gőgös étvágyadnak Emberiség, hogy kedvedre röhöghess a nyomorúságon?! Mi kell még?! Egy-két hamisan eljátszott sanzon és a MONTICSÁRDÁS?! S szegény öreg zavarában csak húzta-húzta, riadt, törött szárnyú, vézna madárszeme ide-odamenekült, s próbálta cifrázni, hogy ne kételkedhessen senki az ő művészetében; de néhány perc után elfáradt a figyelő mosoly, vigyor a szájakon, hát elveszett a hegedűnyöszörgés is a zajförgetegben. S az én szerencsétlenem csak húzta, hiszen tudta, ha befejezi, körbe kell járnia az asztalokat, tartva tányérkáját — hát ki kell érdemelnie többszörösen is a könyürölet neki szánt fillérjeit! De szomorú látvány, istenem! A rö- hej és a szánakozás, a vigyor és a részvét kényszerült ötvözete: ez a vén, fonnyadt 30
