Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
A Fiúra hideg cseppek permeteztek, fölnézett. A férfi arcát hatalmasnak látta, szeme kékjét feketével rovátkáknak, a pórusok tálkáit nedvesen fénylőnek. Tekintete visz- szavándorolt a meredek árnyakkal terhes szemek vonzásába. — Ő volt az?! — Igen, ő. ő az — mondta a férfi. A Fiú a szék karfájába kapaszkodott, s most már nem látott semmit, holott a tárgyak s a világ támolygása iecsendesedett. A férfi hangja türelmes egyformasággal, gyengéden és lassan bugyolálta őt valami egészen puha, szétfoszlóan lágy kelmébe, amely mégis megszorult didergő testén, hogy levegőhöz sem jutott. A szavak mondatokká álltak, okosan, keményen, méltósággal. Lehetséges, hogy Apa is csupán egyetlen hangya volt a bolyban? Ha ez lehetséges, minden lehetséges. És minden hiábavaló. Kissé nagyobb morzsát cipelt a többinél, kissé gyakrabban fordult, kissé sebesebben járt. Ennyi az egész. A természet rendje fölborul, valami rendellenesnek ad helyet, a többi pedig már törvényszerű — s igyekezett a sziszegő, magas hangokat ajkai között meglágyítani a férfi —, a szív, ó, a szív túlhajszolt... ilyen fiatalon ... és a hámsejtek szaporodása nem tréfadolog . . . nem, nem az. Azután előtte lépett ki a folyosóra, s egyetlen mozdulattal intette be szobáikba a kíváncsiskodókat. Égyütt mentek a tizenkettes felé. A Fiú összetörtén is elszántan, s váratlan keményen, a férfi hatalmasan — a test és szellem együttes birtokában —, tökéletesen tehetetlenül. A Tanfőnök barlangjában a levegő is más, mint a szerelőműhelyben, a nagycsarnok ban vagy akár az udvar végében, a zuhanyozóknál — itt valami fanyar, áporodott, fel- ismerhetetlen illat csatlakozik a műhelyből beszüremkedőhöz, a kettő elkeveredik, hogy már a belépés pillanatában elbizonytalanodjék az ember. A tanulók alig mernek lélegezni — sóhajtani semmiképp. Mereven állnak egymás mellett, egy vonalban — ilyenkor, ám csak ilyenkor —, menthetetlenül együvé tartozóan. Mindegyikük a bójamellkas előre-hátra billegtetése nyomán szedi a levegőt, önkéntelenül tartva a ritmust: ki-be, ki-be. Mindegyikük szívverése azonosan gyorsul, belső rettegésük ugyanazokat a szerveket reszketted meg. Amint bőrük a csontgöbök közvetlen környékén kifehéredik, arcukon hasonlóképpen tüzel égővöröset az elcsitulni képtelen izgalom. A Tanfőnök billeg — és hallgat eltökélten. Asztalán várakoznak mértani pontossággal egymásra fektetve a mai napra rendelt feladatnál nyitott munkafüzetek. Olajfolttól, ujjlenyomatoktól, mindenféle maszattól mentesek: sötétlila egyenruhába bújtatottak. A Tanfőnök még mindig csak billeg. A vasajtó korántsem párnázott: szerszámok hideg csörgése, fémlapok siráma, s az emberi hangok természetes zengése összevegyül, s bár tompán, behallik. A Fiú a Tanfőnök válla fölött nekiereszti tekintetét az ablakon túli világnak. A november végi napfény önmegtartóztató, halvány fénye megritkítja inkább, mint kiteljesíti a mezítelen faágakon nyüzsgő gallyak sokadalmát: az árnyaknak mélyük nincs, ahogyan a fénynek sincs tüze. A szürke éggel összeolvad a csenevész fácskák megvilá- gítatlan oldala, s ez a csonkaság.a látszólagos, időleges—valamiként megborzongatja őt. — Eggen. Nos hát eggen — mondja a Tanfőnök színtelenül, visszafogottan, s töprengeni látszik. — Eggen, eggen. Lassan a homályos ablaküveg felé fordul, s a Fiút egyszerre megbizsergeti a kíváncsiság: észreveszi-e a Főnök a fénycsonkolta fákat. Lát-e valamit, bármit a barlangjába 17
