Forrás, 1974 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1974 / 2. szám - Raffai Sarolta: Morzsahegyek (Kisregény, I. rész)
RAFFAI SAROLTA HORZSAHEGYEK Kisregény, I. rész Megint az akna túlfelén pusmognak. S őróla beszélnek, róla, senki másról. Ma is kirekesztik. Látványosan, egyértelműen. Minden reggel. Napközben is, amikor csak tehetik — ha néhány szabad percük akad —, azok hárman együtt húznak át a csarnok másik oldalára. Jó hely. Az akna fölött mindig ott rogyadozik valamiféle kocsi, szétterpesztett alvázzal, megbénultan és tehetetlenül, lábaszárnyatépett, megkínzott bogárként. Ablakszemei semmit nem tükröznek: a csarnok túlfele egyöntésű, sima fal, mégcsak lő- résnyi világítólyukat sem törtek bele. Jó hely az odaát a pusmogásra. Ma egyetlen szó sem kúszik fel a porcelánfényű, roskatag bogárhátra, hogy bár értelme megfejthetetlen maradjon, de át- meg átitassa egész napját, minden másodpercét az elkapott mondatfoszlány. Kínozná, mint máskor, növelné félelmeit — de a semminél több lenne. De így, egyedül, magára hagyottan a süket csöndben — mindig ugyanabban a süket csöndben — embertelenül nehéz. Anya, miután az ő szerződtetése ügyében eljárt, kurtán, karcos keserűséggel bigy- gyeszkedett: — Te ugyan nem éled le a magad idejét párnázott ajtók mögött, mint apád. Mert Apa halála után minden alkalmat jónak talált, hogy példaként emlegesse. Különösen kezdetben. Talán, ha módjával teszi, másképpen alakul — persze, ez se biztos. Okosabb nem gondolni rá. Pedig Anya ugyanúgy tudhatná, mint ő tudja, hogy a párnázott ajtó korántsem szigetelt annyira, amint az emberi test szigetelheti magába az emberi hangot. A párnázott ajtó, s ami vele jár, amit jelképez, korábban sohasem csábította, egy ideje azonban semmi után sem áhítozik jobban a Fiú. A kitapintható, megmérhető okra. Ha két tenyere közé szoríthatná a tárgyat, vastagságát érzékelni, s ura lenne kilincsének, mely egyetlen billentéssel nyithat és csukhat, megteremtheti, s megszüntetheti az elzártságot — mégis nagy dolog lenne. Anya nem így értette. Anya hatalomra, rangra, tekintélyre gondolt. S a férfi, aki közvetlenül mögötte lépett be az ajtón, azon az estén sokadikszor már — kezét köny- nyedén Anya vállára ejtette, figyelmeztetőn. A Fiú egyetlen pillantással sem jelzett köszönetét. Csak a szőnyeget bámulta, az egymásba tekergőző, lüktetni látszó indá5
