Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - PETŐFI-ÉV - Nagy Miklós: Petőfi emléke Jókai műveiben

tud adni közös ifjúságukról. Az első kritikai Petőfi-kiadásnak, a Havas Adolf-félének élére részletes életrajzi bevezetést ír (1892), majd A magyar nemzet történetének zárófejezeteiben, Emlékek a szabadságharcból (1899) cikksorozatában tért vissza a csodálatos időkhöz. Petőfi forradalom alatti pályaszakasza kiváltképp érdekelte, s e korban ritka határozottsággal szögezte le: „Petőfi nélkül nem lett volna Magyarországon forradalom” (1890). Jókai szeretetre, gyors és szembetűnő sikerre szomjazó lágy egyéniségétől elütött Petőfi dacos hajlíthatatlansága elvei védelmében. Mégis felsorolt munkáiban többször elismerte: a költő magánya 48—49-ben elsősorban abból fakadt, hogy „költeményeinek hangulata messze megelőzte az eseményeket”. A „reactio cselszövői” csak később lobbantották fel a király elleni elkeseredés lángját Magyarországon, amely Petőfiben már kezdettől fogva égett. A 19. század utolsó napjaiban elkészült tárcája (Utolsó találkozásom Petőfivel) 1900 eleji megjelenés, lebilincselő beszámolót nyújt egy 1849. május végi pesti „díszlakomáról”, amelyen Petőfivel együtt lenézett civilként vett részt gőgös katonatisztek társaságában, akik nem hazaszeretetük, hanem egyedül rangfokozatuk szerint osztályozták a forradalom híveit. Hatvány Lajos joggal kételkedik abban, hogy a költő részt vett a banketten, s mintegy békejobbot rázott itt hajdani legjobb barátjával. Lélektanilag motiválható vágyálom ez: így kellett volna mindennek történnie, a kibékülést hasztalanul szomjazó képzelet javított a rideg tényeken. Egy vonatkozásban mégis feltétlenül hitelt érdemel Jókai. Lényegre látóan idézi föl azt a gyanakvó, hideg légkört, amely a katonai vezetők között körülvette „Petőfi őrnagyot”.

Bármennyire is tudott gyönyörködni Petőfi életművében, tetteiben, megértő helyeslése megtorpant egy-két ponton. Nem az öregkor visszaesése nyilatkozott meg ebben, hanem a századvég általános eszmei magatartása. Szemlélete ily vonatkozásban semmivel sem konzervatívabb, mint kortárs fiatalabb Petőfi-kutatóké. Tanulságos összevetni például Az apostolról a Havas-kiadás bevezetésében kifejtett véleményét Ferenczi Zoltán, Riedl Frigyes majd Tolnai Lajos megállapításaival. Mind a négyen nyíltan kimondják: távoli és érthetetlen számukra Szilveszter gondolatvilága, kivált pedig cselekvő énje. Az író így fogalmaz: „Egész eszmejárása, maga az eszményített hős nem a mi észjárásunk, nem a mi vérünk: idegen valami. De mint költemény: méltó a szerzőjéhez.” Riedl „rikító színeket, végletes eszméket” és „lázasan túlzott eseményeket” emleget, Ferenczi szerint „a mű hősét rokonszenvünk nem is kísérheti”, mert „élhetetlen és őrjöngő”. Tolnai Lajos minden 67-ellenes lázongása ellenére sem habozik leírni Jókaiénál keményebb, de hasonló indoklású végkövetkeztetését: Szilveszter „az utolsó ízig cosmopolita”.

Az imént láthattuk, Jókai ez évtizedben meghasonlásuk végső feloldását vetítette vissza 1849-be, ugyanakkor azonban lezáratlan baráti számadásukat őszintébben s igazságosabban tisztázta a korábbiaknál. A Politikai divatok idején még eltagadta a 48-as szakítást, legendává emelte barátságukat. 1879- ben nyilatkozott először összetűzésükről (Petőfi és ellenségei c. tárcájában), ám annak végső okát, a költő tiltakozását házasságkötése ellen ekkor sem födte még fel. Csak Laborfalvi Róza halála után, 1891-ben tárta fel a teljes igazságot: nem a Vörösmartyt támadó költemény vezetett meghasonlásuk- hoz, ezen könnyen túltette volna magát, ha Laborfalvi Róza miatt már előbb el nem mérgesedik köztük a viszony. A kései, lehiggadt summázást bölcsessége s kevéssé ismert mivolta miatt nem árt idéznünk: „Petőfi hibázott abban, hogy jó barátjának szívviszonyába, családi ügyeibe beleavatkozott. De én is hibáztam, amidőn ahelyett, hogy ezért a sérelemért mint férfi férfi ellen léptem volna vele szemben: mint szerkesztő bántottam meg a szerkesztőtársat költeményéért.” És az önvizsgálattal együttjárnak ugyanitt a Petőfi eszmecsírái c. visszaemlékezésben a kései engesztelés megható szavai: „Vagy jobban szerettem én Vörösmartyt, mint Petőfit? Nem. Magyarország összes nagy embereit együttvéve nem szerettem annyira, mint Petőfi Sándort.”

139