Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Dávid András: A délszláv epikus énekhagyomány magyar hőseiről (A versek Nagy László, Dávid András és Kiss Károly fordításai)
korában ismert énekhagyományban, hiszen ezt határozottan bizonyítják verses utalásaik, amelyekben Laus kralj mindig a Hunyadi-csoport mellett tűnik föl. Jelenleg azonban mindennek ellenére Lajos királyról már igen kevés énekszöveget tudunk kimutatni. Az elmondottakból következik, hogy a magyar hősökről szóló délszláv epikus énekek alaprétege nyilván a megénekelt személyek ténykedése idején, minden bizonnyal pedig közvetlenül a ténykedésüket követő periódusban bontakozott ki. Nyilvánvaló továbbá, hogy a Hunyadiak csoportja előtt is voltak magyar hősökről szóló énekek (Nagy Lajosról, Zsigmond királyról és Ozorai Pipóról), s velük egyidőben is, például Magyar Balázsról és Derencsényi Imréről, amint erről szavahihetően kezeskednek a már említett dalmáciai költők egykorú följegyzései. Mindebből pedig azt a megállapítást szögezhetjük le, hogy a magyar hősökről szóló délszláv epikai énekköltés föltűnése a XV. század első felében már jelenségszámba megy (Nagy Lajos énekbefoglalása, aktualitását tekintve, ugyanis legkésőbb a XIV. század végén, esetleg a XV. század elején indulhatott meg; Zsigmond király nikápolyi kudarcának a megverse- lése ugyancsak nem sokat késhetett a hiteles esemény — 1396 — után), a XVI. század első felétől pedig a magyar személyek szereplését, tehát meglétét a délszláv énekhagyományban már kellő adatok is alátámasztják. Az áttekintett anyag tükrében a magyar epikai személyek megjelenéséről a délszláv énekhagyományban dokumentálhatóan a XVI. század első felétől szólhatunk, a vonatkozó énekek indítását pedig teljes bizonyossággal legalább egy emberöltővel korábbi időpontra tehetjük. A további tudósítások, majd a szövegszerűen fönnmaradt énekek fonala ezentúl tünetszerű folyamatossággal egészen Karadzic nagy kollekciójáig vezet, ami a magyar hősök epikai szerepeltetésének folyamatos gyakorlatát tanúsítja a délszláv népek hagyományos epikus énekköltészetében ötszáz esztendőn keresztül, megszakítás nélkül, állandóan emelkedő tendenciát mutatva ezen énekréteg minőségi jegyeit és mennyiségi gyarapodását illetően. Mármost ezt a délszláv epikus énekhagyomány magyar hőseiről alakult énekréteget a könnyebb áttekinthetőség kedvéért, valamint az időrendiséget tekintve, olyan kisebb csoportokban tekinthetjük át, amelyek közül az elsőbe a Hunyadiék kora előtti személyek sorolhatók be. Itt kapnak helyet azok az epikus énekek, amelyek I. (Nagy) Lajos királyról (1342 — 1382) és Filippo Scolariról, vagyis magyar nevén Ozorai Pipóról (1369 — 1426) szólnak. A következő csoportba a Hunyadiak köré rendeződő személyeket megéneklő szövegek tartoznak. Az egyik oldalon itt Hunyadi Jánossal (? —1456), mellette pedig I. Jagelló Ulászló királlyal (1440 — 1444), Székely Jánossal (? —1448) és Szilágyi Mihállyal (? —1460) fogunk találkozni; míg a másik oldalon a Mátyás királyról (1443 — 1490) szóló énekek kerülnek a központi helyre a vele párhuzamosan szereplő Dóczy Péterrel, Kinizsi Pállal és más vitézekkel. Szóljunk most e hiteles magyar személyekről alakult és fönnmaradt énekanyagról valamivel többet is. A XIV. századi I. (Nagy) Lajos királyról jelenleg csekély számú délszláv éneket ismerünk. A XVII. századi dalmáciai költők följegyzései azonban arra utalnak, hogy egy Nagy Lajosról szóló, egykor jóval gazdagabb énekköltészet meg létét föltételezhetjük. Egy ilyképpen föltételezhető énekréteg virágzásának mindenképpen megvoltak az objektív előfeltételei, tekintettel a király horvátországi, dalmáciai, szerbiai és boszniai akcióira, s az akciók nyomán szárnyra kapó híranyag terjedésére. E gazdag múltbeli költészetnek a gyűjtések koráig mindemellett csupán néhány darabja maradt fönn, amely dacolni tudott a feledéssel, s képes volt ellensúlyozni a tömegesen jelentkező újabb magyar hősök immár aktuálisabb tetteinek hírét. Az ilyen körülmények között fennmaradt és Nagy Lajos nevéhez fűződő délszláv énekhagyomány csonka mivoltában is egy régmúlt lovagi világ atmoszféráját idézi. Itt híre-nyoma sincs a többi magyar hőssel foglalkozó énekekben megszokott hőseplkai légkörnek. A véres összeütközések és párviadalok helyett a hűbéri világ csöndesebb, de csöppet sem feszültség nélküli panorámája tárul elénk. így a hősünkről szóló egyik ének a délszláv énekhagyománynak egészében is ritka példája, amelyben- ugyanis a hűbéri viszonyok egyik sajátos, mai szemmel nézve föltétlenül furcsa szokásjogának emléke maradt fönn. Eszerint ti. az utazó királyt és kíséretét teljes ellátás illette, s ehhez az ellátáshoz tartozott egy-egy szép asszony is. A királyi vendéglátással járó, megszégyenítő szokásjog emléke a darab tárgyi alapját képezi, serre épül a kedves történet naiv, jóllehet már a népéletet tükröző szemléletmódja, amely a rokoni kötelékeket a legmagasztosabb, egyben sérthetetlen etikai normává avatja. Ezt a momentumot ragadja meg az ének főúri asszonya is azzal a céllal, hogy elhárítsa magától a közvetlen veszély lehetőségét.2 Az erről a mozzanatról szóló ének mellett a tanulmányunk végén közölt szemléltető szövegek közé iktattuk még azt a töredékesen fönnmaradt éneket is, amelyben Lajos király leánykérőként szerepel. A délszláv énekhagyomány analógiás példáit véve tekintetbe, töredékünk olyan ének része lehetett, amelyben vagy a testvérbáty vetett szemet (vérfertőző szándékkal) saját testvérhúgára, vagy a felsorolt kérők ellenében egy egészen más ifjú nyeri el a leány kezét.3 2. Ld. a 2. számú, „Laus király komasága" c. szövegszemelvényünket! 3. Ld. a 3. számú, „Jó Pavle bánnak szép húga" kezdetű szövegtöredékünket! 65
