Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - JEGYZET - Raffai Sarolta: Jegyzetek szűkebb hazámról
Ha valaha valaki írásaimmal kapcsolatban egyéni stílusról ejt szót, elsősorban szülőföldemnek tartozom köszönettel érte. Eleinte szinte habzsoltam — és mértéktelenül — a hangzásbéli Ínyencségeket, a mondat- és szövegalkotás humoros fordulatait. A másutt nem használt szavakra úgy ismertem rá, ahogyan a tíz éve nem látott, de emlékezetemben örökké élő legkedvesebb városrészletekre, egy régi kapualjra, egy roskadozó kerítésre vagy akár a nagytemplom soha el nem évülő csodájára. Mert az ország melyik táján jelenti a hókonyul a borongósan közeledő alkonya- tot, a süthenyősödik ige a piruló naplementét, az ábál azt, hogy csókol, a papsajtkitűnő a folyton, mindenben, már-már eleve elrendelten legelsőt, a kala- bál, kalabalál azt, hogy tréfál, locsog, bolondozik, a fakturás, bónás, szek- szénás a nehéz természetű, szeszélyes embert, a böllenkedik évődést? De már hangzásbeli elváltozással érvényes csak a viriból, melynek jelentése egy szóval ki sem fejezhető, a gyüszméköl, azaz ténfereg, vagy kisárkodik: gúnyolódik, kötözködik. A ragadványnevek telitalálata, hallatlan humorosságára ki sem térhetek — másutt is előfordulnak. Ez a gyűjtögetés, kutatás számomra a csodák fölfedezését, az ámulást, az örömöt — a legtisztább örömök egyikét — s a talált kinccsel való szabad gazdálkodást (garázdálkodást?) jelentette. Csak példákat említettem, a gyűjtött anyagot egészében közzétenni nem szándékozom. Már csak azért sem, mert meglehetősen pajzán — ám szellemes — kifejezések, hasonlatok is akadnak közöttük szép számmal, miután a népteremtette nyelvi kincsekről van szó. (Nem mintha a legnagyobb írók a világ minden táján önmaguk alkotta hasonlóan pajzán vagy sokkal pajzánabb kifejezések használatával nem dicsekedhetnének, de hadd legyen számomra az anyanyelv úgy is szent, hogy még bizonyos rétegek se találhassák — álszeméremből se — ízléstelennek azt.) Az általános iskolában kötelező ismeretanyagként tanítjuk a szólásokat és közmondásokat. 1962—1968 között tanítványaim segítségével gyűjtöttem Kalocsán és a várostól északra húzódó, Duna menti falvakban lakó öregek nyelvében még fellelhető, sőt általuk állandó jelleggel használt szavakat, hasonlatokat, közmondásokat. (Kalocsa, Foktő, Úszód, Dunaszentbenedek, Géderlak, Ordas, Dunapataj.) S elsősorban a magam gyönyörűségére, ezt is be kell vallanom. S bár jól tudom, hogy a nyelvészek számára ez a terület ugyancsak kincses- bánya lehetne, mégsem propaganda céljából nyújtok át belőle a lapnak ízelítőt. Hiszen mindenfajta nyelvjárás eleven valóságában élvezhető leginkább. Ezt az írást inkább tisztelgésnek szánom a szülőföld hallatlan gazdagsága s egyúttal a hagyományokat őrző lakosság előtt, mert nyelvük eredeti sajátosságait megbecsülvén valamennyiünkre oly sok és gazdag szellemi örökséget hagynak. Ízelítő Kalocsa és környéke népi mondásaiból Nem fér hozzá, mint egyszeri ember az egy lóhoz. Kutyának nem lehet bárányfia. Válogat, mint Abrahám Péter a Pap Palkóban. Az ördög is a hegyre jár dolgát elvégezni. Boldog, mint kovács előtt a bőrkötő. Kolduséknál lakodalom! 90
