Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Martinkó András: Az ellentét szerepe Petőfi alkotásmódjában
leglényegesebb sajátossága nem mutatkoznék meg a formában is. (Valójában persze az eddig szemügyre vett megoldások formai érdekűek is voltak.) A formai (nyelvi, mondattani, szókészleti, stilisztikai, verstani stb.) ellentétezés bemutatása azonban olyan részletes dokumentálást kívánna, mely az itteni terjedelemben csak felsorolásokra, deklarációkra szorítkozna. Példaként — ismét csak példaként — a sajátosan formai ellentétezésnek csupán egyetlen aspektusára szeretnék rámutatni. Ez pedig a tónus és az ezt tükröző magatartásformák különbözőségének — és különféleségének — szembeállítása. Már Petőfi korában észrevette a kritika — és hol érdemnek, hol hibának tudta be —, hogy Petőfinél „szökellő" sebességgel váltakozik víg és szomorú, komoly és tréfás, magasröptű és alantjáró, humoros és szatirikus, költői hevületű és prózain hétköznapi stb. Mindezt nagyszerűen lehet követni prózai alkotásaiban, publicisztikájában és leveleiben is. De most maradjunk mégis a költőnél, és gondoljunk — mondjuk — a Levél Arany Jánoshoz (1847. aug. 6.) c. remekére. „Meghaltál-e? vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm” — ront rá meglehetős „pajtási” tónusban a válaszával késlekedő Aranyra, de máris fordít a tónuson, és az ál fennköltség hangján búcsúztatja barátját: „Hogyha magába fogadt az öröklét bölcseje, a sír: Akkor béke veled, legyenek szép álmaid ott lenn.” Ugye milyen megtört gyásszal szép sorok? Amikre két sorral később ez következik: „Hogyha pedig görcs bánt, menj a patikába s iparkodj Meggyógyulni fiam, s aztán írj rögtön, azonnal.” De ez már megint tiszta „próza”, s megtoldva (az elfedettség feltételezése során) ilyen már-már irodalomalatti kifejezéssel: ......vessz meg, kívánom tiszta szivemből”. De várjuk-meg a folytatást, az őszinte, valódi fennköltség, költőiség kifejezését: „Te mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad, Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal Vágtál életen át múlás nélküli betűket; Hát én? én nevemet karcoltam volna homokba. Melyet, névvel együtt, egy hó [nap] szellője is elfúj?” A 91 hexameter sorból álló költeményből eddig mindössze 16 (!) soron futottunk át, és már eddig 4 nagyobb tónusváltást, a különböző (és ellentétes) tónusok (és persze magatartások) négyszeri szembesítését láthattuk. Az arány a hátralévő sorokban sem lényegesen más — egészen addig, míg egyszer a költemény egész első kétharmada válik a befejező egyharmad tónusbeli ellentétévé. Az oppozíció akkor robban — valósággal a magfúzió energiájával —, amikor azt festegeti, hogy bizony neki is lassan valami hétköznapi, biztos kenyeret ígérő, de főhajtást, szófogadó alkalmazkodást, „kígyó-csúszású hizel- gés”-t kívánó „hivatalt” kellene keresnie. Elvégre is maholnap családos ember lesz. A gunyoros, de megvesztegetően hiteles „álmodozásra” azonban egyszerre a függetlenség és szabadság vihartombolású gondolatsora robban elő: „... pusztán a gondolat is már Lángfelhőket idéz véres szemeimnek elébe, És szívem tombol, mint a harmadfű csikó, ha A pányvás kötelet legelőször dobja nyakába A pásztor.. Innentől már nincs tónusváltozás, de van intenzitás- és magatartásváltozás: ti. a csodálatos szép játékot felfakasztó Arany családot is eltávolítja magától, mert — mint későbbi utódja az Illés szekerén — olyan magasságokba-távolságokba repül, ahol már egyedül marad az ember. „Isten hozzátok! lelkem múlatni szeretne. Még veletek, kedves híveim, de az elragadó szél Képzeletem százrétű vitorlájába beléfújt, Szétszakad a horgony, fut gályám, elmarad a part, S ringat habkarján a létkor nélküli tenger, És mig az orkán zúg, s a felhők dörgenek, én a Lant idegébe kapok, s vad tűzzel zengi el ajkam Harsány himnuszodat, százszor szent égi szabadság!” íme egy a sok ellentétező út közül, ez „Jankó” kezének netaláni görcsétől a szabadság himnuszáig vezet. * * 64
