Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám - Gál Farkas: Megidézés
kardlevelű kukoricák forró lehellete. Júlia még nem tudja, Petőfi István még nem tudja, Bem tábornok még nem tudja („Mon fils, mon fils!” — Fia ez talán a tábornoknak?), Arany János még nem tudja, az ország, a világ még nem tudja, senki sem tudja, hogy Petőfi Sándor holtan fekszik egy kukoricatábla mellett a fűben. Nem sejtheti Júlia, hogy néhány órával ezelőtt elkezdődött élete gyilkos kálváriája. Zoltán gügyögését hallgatja, nemsokára vacsorát kap a gyerek, s aztán elalszik a „nemzet árvája”. Júlia éppen ezen a délutánon kapta meg Sándor levelét; még nem tudja, hogy ez az utolsó, a végső. Olvassa, olvassa, s megnyugvással, örömmel eltöltve, jobb napokban bizakodva alszik el... Hirtelen leszáll az este. Lovak futása, elfojtott nyögések hangja hallik. A cári seregek valahol lakomát csaptak, s részeg gajdolásuk most megszégyenítően hat a csatamező felett. Halottak, halottak, lovak hullái, régen nem füstölgő ágyúk, törött kardok, dzsidák, tépett lobogók, elhajított csákók, kengyelek, nyergek, beszakadt csatadobok, trombiták horpadt hullái, emberi végtagok, „kifolyt piros vér és piros napsugarak...” Közöttük fekszik egy kicsi, sovány, falfehér arcú civil. Gyér szakálla vértől összeragadva, szeme félig nyitva, szája szögletéből még szivárog a vér. Fekszik holtan, holtan, de — halhatatlanul... PETŐFI-FÁJA 43
