Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / Petőfi-különszám
ÍZELÍTŐ „Petőfiről lehet beszélni, lehet róla és hozzá alkalmi,gyatra verseket irni, lehet szidni, elavultnak kikiáltani, s mondhatják rá zavaros fejű modernkedők, hogy szentimentális, eljárt felette az idő, sze- repetjátszónak titulálhatják bokájáig sem érő szobatudósok. Csak egyet nem lehet: iránta közömbösnek lenni!” (Gál Farkas) „Harmadfélezer év világirodalma a szerelmi élmény számtalan változatát foglalta már ritmusba és dallamba; a téma valóban kiapadhatatlan és hálás mindaddig, amíg szerelem a szó igazi, szinte azt mondhatnám, hagyományos értelmében létezik. A skála széles, amelynek határain belül mozoghat, mert sokrétű, és az egész személyiséget, testet-lelket átfogó az élmény is, amely megszólal benne. A Petőfié, annyi előd után, magasrendű egyéni változatként jelenik meg, s magán viseli a kivételesség bélyegét. A játék nála kezdettől fogva életre-halálra ment.” (Barta János) „Petőfi alkotásmódjának egyik — s az egész világirodalomban eléggé egyedülálló — jellegzetessége viszont éppen az, hogy igen sokszor (de nem mindig!) nem a kész művet közli az olvasóval, hallgatóval, hanem a kész mű kialakulásának, születésének folyamatát, az első impulzustól a mű »elidegenítéséig«, azaz mással való közléséig.” (Martinkó András) „A magyar Petőfi-kultusz története még megíratlan. Pedig mennyi irodalomtörténeti, társadalmi és politikai tanulságot, érdekességet rejt magában az a problémakör, hogy mikor, miért, hol és hogyan emlékezett az utókor legnagyobb költőnkre és történelmi hősünkre, a magyar szabadság, függetlenség és a »világszabadság«forradalmi harcosára, Petőfire!” (Mezősi Károly)
