Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - SZEMLE - Körber Tivadar: A zene szava
írásban a párbeszéd egy naptár bejegyzéseivel szintén az emlékezés teremtő aktusától válik az ittlétet létté terebélyesítö alkotássá. Mándy elbeszélőtechnikája, motívum-építkezése (pl.: felmerül egy név — első személyben közli egy emlékét az illetővel kapcsolatban — az illető beszél — első személyben reflektál — harmadik személyben közöl magáról valamit) talán ezekben az írásokban verifikálódik a legjobban. Mindannyiunk számára vannak személyek és élmények, amelyeknek a jelenvalósága kívül esik a tér-időn. Ezek fontossága miatt Zsámboky tettei, gondolatai, csupaszon kínzóan élesen jelennek meg. Az egyik pillanatban pedig, mintha csak az emlékezés folyamatáról volna szó, Mándy az élményeket kikerekítő saját alkotó-módszerét leplezi le, tárja elénk pőrén, akárcsak Zsámboky tetteit: „Apa váratlanul felállt, odament a zongorához, és énekelni kezdett. Egy lengyel forradalmi dalt. Osztorlenka véres csillaga . .. Gizus verte a zongorát, apa kivörösödött arccal énekelt. Apa nem énekelt. És főleg nem ilyen Oszt- roelnkát. Olykor a szállodában kuplézott, vagy az utcán dúdolgatott. Egyáltalán, honnan vettem én ezt az Oszt- rolenkát?” (Ami megmaradt) Egy figura (Zsámboky) látszólag legszemélyesebb élményeit beszéli el ez a könyv. Ez a figura azonban egy etikai világkép hordozója, érvényes modell. író és olvasó kapcsolata világszerte változott: az író nem elvont sémákat, típus-bábokat vonultat fel, nem moralizál, hanem egyedit, az egyén gazdagságát bontja ki — az olvasó képességein múlik, hogy ezt milyen mértékben tudja elsajátítani. (Magvető, 1972.) TAKÁCS JÓZSEF A ZENE SZAVA Szép kiadvánnyal örvendeztette meg a Zeneműkiadó az 1973-as könyvhéten a zene és a költészet kedvelőit. Gál Zsuzsa 144 verset adott közre, melyeknek közös tárgya és ihletője a zene. Időben több évezredet ölel át a könyv, az ősi eposzoktól s az ókori európai és keleti klasszikus kultúráktól egészen napjaink lírájáig, jól ismert költők sokat idézett alkotásaitól egészen olyanokig, melyekkel az olvasók sokasága talán itt és most találkozik először. Első, futólagos olvasáskor is megragad a könyv lapjairól, milyen sokféleképpen és jelentősen játszik szerepet a muzsika a különböző korok embereinek életében, tudatában. Ilyen tekintetben szinte művelődéstörténeti dokumentumoknak is tekinthetők e versek, csakhogy itt száraz adatok helyett műalkotások meggyőző bizonysága vall ember és zene ősi, formájában, felfogásában ugyan sokféle, tartalmában azonban változatlan, mély és intenzív kapcsolatáról. A szerkesztő nem időrendi, hanem valamiféle logikai-tematikai sorrendet választott a kötet felépítésében. Az első rész általában a zenéről szól, a zene hatásáról az emberi lélekre, szerepéről az egyén és a társadalom életében, munkájában, a környező természet zenei jelenségeiről s az egyes hangszerekről. A sor élén Walt Whitman: A vihar büszke zenéje című költeménye áll, mely hatalmas áradásával, prózai lejtésében is emelkedett ünnepélyességével szinte az egész könyv mondanivalóját összegzi előre. Ebben a részben többek között olyan közismert művek, illetve idézetek is szerepelnek, mint Shakespeare: A velencei kalmár c. színművéből Lorenzo monológja, Heine: Loreley, Szabó Lőrinc: Hangverseny után és Hajnali rigók c. költeménye vagy Mallarmé: Egy faun délutánja c. művének részlete, mely Debussy egyik leghíresebb zenekari alkotásának ihletője volt. A kötet második részében olyan versekkel találkozik az olvasó, melyek egy-egy zeneszerzőről, illetve műről íródtak, természetesen a költő szubjektív mondanivalóját tolmácsolva a megidézett zenékről. A szerkesztő itt — igen helyesen — a zenetörténeti sorrendet követte, Galuppitól a XX. század egyik legtragikusabb művészsorsát reprezentáló Anton Webernig. 188
