Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - PETŐFI-ÉV - Nagy Miklós: Petőfi emléke Jókai műveiben
elgondolását, hogy a fiatal poéta színésznek is derekas tehetség lehetett. Petőfi játékstílusát, jellegzetes szerepkörét szintén egy Jókai-tárcából kiindulva világítja meg, ahol ez olvasható: „Általában a genre- szerepek voltak a kedvencei, s Egressy Gábor az eszményképe.” (Emellett bőven idézi az 1855-ös Egy magyar költő életéből idevágó megállapításait.) Jókai legigazabb érdeme korántsem a megbízható emlékezőtehetség. Még csak nem is az esztétikai fogékonyság a költői mesterség titkai iránt. Elsősorban a pályatárs zsenialitásába vetett szilárd hitét kell kiemelnünk. Amikor Toldy Ferenc kételkedett, Gyulai bizonyos műfajokra korlátozta Petőfi ránti hódoló elismerését (,,... táj-, csendélet- és genre képei a magyar költészet örök remekei lesznek”), és a rideg moralizáló Salamon Ferenctől már az is nagy szó, hogy legalább a dalköltészetben gáncstalannak mondja, akkor Jókai nem fejtett ki fenntartásokat, Petőfi géniuszát nem szűkítette egyik vagy másik műfaj területére. Sőt már az ötvenes években világirodalmi jelenségnek ítélte őt (a Sylves- ter-éjszakákban pl. ezt olvashatjuk: 1823. jan. 1 -érői: „ma született új csillaga a földnek, aki ragyogni fog egykor . . . s még a távol népek is meglátják és magasztalni fogják tündöklését”). Ötvenedik születésnapján, 1873-ban egyenesen kijelentette: ,,A külföld a magyar nemzetet látja Petőfi költeményeiben. A lelkesült, — a szabadságért vágyó, — lángszívű, — őszinte ... magyar nemzetet”. De vajon örvendhettek-e az ilyen azonosításnak az irodalmi Deák-párt tekintélyei, akik Petőfi forradalmi költészetének csekély értékét éppen annak elszigeteltségével vélték igazolni? Még a Gyulaival—Arannyal elszántan vitázó, „dühös fiatal”, Zilahy Károly is „erőltetett túlzásnak” véli a Nép nevében Dózsára-hivatkozását, ,,excentricus”-nak a Batthyányék elleni föllépést, hiszen megállapítása szerint: „A magyar monarchicus hajlamú nép.” Ilyesfajta kritikát hiába keresnénk az 1870 előtti Jókai-írásokban. Ő nem tartotta illúziókergetésnek Kossuthék egykori politikáját, sem történelmi szükségszerűségnek Ausztriát, amit a lassú, egyenletes fejlődésben bizakodva kell elfogadni. Bachék alatt inkább semmit se mondott a néptribun Petőfiről, csak a hősi halálra való fölkészülését emlegette. A felszabadultabb légkör megoldja nyelvét: a Politikai divatok Pusztafijával már ilyen levelet írat: „Én, ki minden nemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából.” Ugyanitt, a cenzúrát ügyesen kijátszva, félhomályos képekben szép emléket állít március 15-ének. A sajtó meg a színház szabadságának kivívását ünnepli benne, s éppen nem törpíti puszta tüntetéssé, mint Zilahy, aki szerint hajdan: ,,. . . még a demonstratiót is forradalomnak tartottuk és a kettőt összetévesztettük”. Írónk nemcsak a Pilvax-ifjak 1848-as föllépését tartotta számon. Munkáiban minduntalan hangsúlyozza: Petőfiben élt a nemzedéki tudat, szövetségeseket, hasonló meggyőződésűeket keresett, nem futó ötletből hozta össze a Tízek Társaságát. A Tízek írói sztrájkját, lapalapítási törekvését akkor is nagy kezdeményezésnek ítélte, amikor Tisza Kálmán híveként messze került régi politikai nézeteitől. A hetvenes évek végén a felduzzadt napisajtó zsurnalista rabszolgamunkára késztette az írók zömét, szétzilálta a kritikát. Ki volt téve az alig tengődő hazai széppróza az üzleti szempontból agyonpártolt külföldi fordítások versenyének is. Ily körülmények között hirdette meg Jókai a Petőfi Társaság megalakulásakor a költőnek tulajdonított 1846-os irodalompolitikai programot: „A szépirodalmat mint életpályát emancipálni és önállásra juttatni.” Nem mindenki tekint vissza hasonló módon a negyvenes évekre. Gyulai például nem sokat tart Petőfi szervező munkájáról s általában a csoport tudatosságáról: „Új irodalmi pártnéven törték fejőket a nélkül, hogy tudták volna, mit akarnak.” Szemében Petőfi legföljebb másodlagosan, a hibáival tartozott e csoportosuláshoz, valódi szellemi rokonának csupán Aranyt meg Tompát véli. Nem is becsüli sokra, ami benne hangsúlyozottan romantikus, Petőfinek Czakóval, a pályakezdő Jókaival rokon érzéseit és műveit: letörölné homlokáról „a nyugtalan és lázadt gondolat Kain-jegyét”, hogy visszavigye a népies realizmus derűsebb égöve alá. Jókain — akárcsak a Fiatal Magyarország más képviselőin — otthagyta nyomát 1846-ban a Felhők- korszak világfájdalmas hulláma (A remete hagyománya, A gonosz lélek, A nyomorék naplója). Számára később sem váltak idegenné Petőfi ekkori szaggatott és dúlt hangú epigrammái. Másfél évtizeddel a ciklus megjelente után Pusztafi rapszódikus kurta verseiben a Felhők- modorban és alaphangban meglepően rokon párdarabjait alkotta meg. Bármily sokat tett Jókai a költőtárs egész valójának jobb megértéséért,versértelmezésekre, irodalom- történeti összefüggések felmutatására sohasem vállalkozott. Azt hihetnők, keveset forgatta a költeményeket, jobban ismerte az embert, a politikust, az irodalmi vezért a művésznél. De nem így van, számos írása, köztük kivált a Politikai divatok, valamint a Sylvester-éjszakák s A tengerszemű hölgy ennek ellenkezőjét bizonyítja. Az elsőben igen jól ábrázolja Petőfi kedélyhullámzását, olyan nyilatkozatokat ad Pusztafi szájába, amelyek érzelmi töltésükkel és nyelvi megformálásukkal egyaránt 137
