Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Bíró János: Égő hegy hamvadóban…
állóvízhez lehet hasonlítani; a lakosság életfeltétele valahol a század eleji szinten rekedt meg. A régi brennbergiek, akik már három-négy nemzedékkel is dicsekedhetnek, szeretnek itt élni, mindannyian a táj szépségét, varázsát dicsérik. Nagy János ősei már a múlt században költöztek Brennbergbányára, így ő már itt született. Már régen nyugdíjas s talán ő fejezte ki magát a legszebben, amikor a lakóhely iránti szeretet megfogalmazására vállalkozott. — Itt születtem, és ismerem a föld mélyét, annak forró és veszélyes leheletét. E föld szeretetét nagyapámtól és apámtól örököltem. Nem volt könnyű az élet, de a nehéz munka ,a régi idők nélkülözései, megélhetésért való harc mind feledésbe merültek, ha a mélyből feljöttünk és megláttuk a Napot, a zúgó fenyveseket, a völgyek mélyéről felszálló párát. Jó a csend, a nyugalom, az erdő és minden, ami Brennberghez tartozik. 79 éves vagyok, és itt akarok elpihenni. Amíg erőm tart és mozogni tudok, járom az erdőt, a régi aknák környékét, le-lepihenek, és bányásztestvéreimre gondolok, akik az utolsó műszakra szálltak a mélybe. Ha nagyon elszomorodom, akkor elmegyek a helybeli bányamúzeumba .A régi emlékek között felidézem magamban a múltat, megnézem az 1937-es nagy sztrájkról készült fényképeket. Látom magamat 36 évesen, amint kijövök társaimmal a bányából, elcsigázva, de mégis boldogan. Pedig nagy emberek jöttek le Pestről, hogy lebeszéljenek a sztrájkról. Itt volt Peyer Károly, sőt még Aliquander Ödön iparügyi miniszteri tanácsos is ,aki egyenesen külföldről jött Brennbergbe. Mégis mi győztünk. Mi öregek már csak megvagyunk valahogy, mi a múltból is eléldegélünk, de az itt élő fiatalok nagyon sivár életet élnek. A munka után semmi sincs számukra Brennbergbányán, ami életüket megszépítené. A város, amely gondoskodhatna, messze van, még tíz kilométernél is mesz- szebb ... A soproni hegyek közé zárt, nyugatról az osztrák Alpok határolta település alig múlt 200 éves. Egy lakóhely életében talán a kisgyermekkornak felel meg, s ez rövid idő. Mégis mennyi minden történt a rövid idő alatt a földön. Kitört a francia forradalom, a magyar nép a szabadságért harcolt, az ország a millenniumot ünnepelte, a világ kétszer lángbaborult, s felszabadult a magyar nép. Hogyan élnek itt ma az emberek az ország fővárosától 250, munkahelytől, kórháztól, kultúrközpont- tól 10 kilométerre és a nyugati országhatártól pár száz méterre? HÉTKÖZNAPOK, EMBEREK Reggel 4 óra 50 perckor Sopron felé elindul az első autóbusz, s ezzel megkezdődik Brennbergbányán a hétköznap. A munkások elindulnak a város felé, majd 7 órakor néhány alkalmazott kel útra 15—20 diák társaságában. Amikor az élelmiszer- és vegyesáru üzlet 6 óra után kinyit, már ajtajában állnak az öreg nyugdíjasok, akik családjuk és az elfoglalt szomszédok számára a bevásárlásokat intézik. Reggel a boltban még gyér a forgalom, mert a tejet csak 8 óra után, a kenyeret 11 óra tájt hozzák a városból. Az üzlet, a valamikori brennbergbányai „Konzum”, régen az Urikány—ZsiIvölgyi RT. kezelésében biztosította a bányászok olyan-amilyen ellátását. A mai ötvenévesek még emlékeznek arra, hogy a brennbergi asszonyok hetenként begyalogoltak Sopronba, hátukon a jellegzetes hátikosárral bevásárolni, s gyalogoltak vissza 30—40 kilónyi teherrel. A falunyi lakosság ellátása sohasem volt valami fényes. Sajnálatos, ma sem az. Néhány gyerek reggel a tanítás előtt még befut az üzletbe kekszet, nápolyit vásárolni, mert tízórai" ra nincs mit vinni. Reggelre otthon elfogy a kenyér. Sebtében vásárolnak, és már futnak is, mert megjött a városból a 8 órás busz, amivel kilenc tanító és tanár jár ki naponta, hogy a két helyben lakó nevelővel a 170 gyermeket oktassa. Amikor az iskolában megkezdődik a tanítás .elcsendesedik a környék, csak az üzlet körül van mozgás. Délelőtt fél tízkor léptem be az üzletbe. Már zsúfolt volt, de szokatlannak tűnt, hogy csak néhány asszony vásárolgatott, mások kisebb-nagyobb csoportokban a pulttól kissé elhúzódva beszélgettek. Az üzlet végében pedig 10—12 idős férfi álldogált és beszélgetett. Egyikmásik időnként hátranyúlt a mögöttük levő kisasztalra, megbontott sörösüveget vett a kezébe és jókat húzott belőle. Az egész üzlet halk zsongással volt tele. Egy kisebb csoport — 6—7 asszony, ismerős is volt közöttük — minden autózúgásra az ablak felé pillantott, majd csalódottan tovább beszélgetett. Az ismerős jogán illően köszöntve őket, közelebb léptem hozzájuk. Hamarosan kiderült a furcsa várakozás oka. Grásl Lipótné — ruhagyári munkás, négy gyermek anyja, férje vasutas — kissé emelkedett hangon magyarázta, hogy ők bizony nem másra várnak, csak a mindennapi kenyérre. — Már mindent megvásároltunk — mondja —, de itt kell töltenünk a drága időt, mert a kenyeret 119
