Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Hegyes Zoltán: Barlanglakók 1973-ban
O.-ra kétszintes, többszín űré vakolt házak között megy be az Ikarusz. Szép, rendezett falu, télen is látszik, hogy itt más évszakokban virágok ezrei nyílnak az utcán. Rend, tisztaság, béke, jólét—mondják a nagy házak csak itt-ott felhúzott redőnyei mögött megcsillanó ablaktáblák. A busznak a faluban három megállója van, a középsőnél leszállók. A közelben egy presszó, az iskola, az orvosi rendelő, a húsbolt, az öregek napközije. Úgy háromszáz méterre, kis magaslaton, előtte a hősi emlékművel, a tanácsháza áll. Az elnököt hivatalában találom. — Élnek-e még O.-on barlangban emberek? — Sajnos, igen, ez a község legnagyobb gondja. Nem anyagi gond, társadalmi. Ezerhétszáz lakója van a falunak, a barlangban csak hatvan ember lakik, mégis ezt kell mondani. A takarékszövetkezet olyan feltételek mellett biztosít nekik építési és vásárlási hitelt, mint jóformán senki másnak az országban, mégis ott laknak. Higgye el, szinte naponta beszélgetünk eggyel-eggyel, fel akarjuk számolni az egész emberlakta domboldalt. Nem megy, nem akarnak lejönni onnan. Az meg megint egy különös helyzet, hogy meg sem lehet állapítani, ki miért nem akar lejönni a barlangokból. Az MKP helyi szervezetének kezdeményezésére készült itt egy felmérés 1948-ban a barlanglakokról, akkor 237 ember lakott fenn a domboldalon. Az utolsó teljes felmérés a hetvenegyes, itt van, nézze, huszonegy család. Mielőtt megismerkedik velük, a lakókörülményeikkel, jó, ha megjegyzi, hogy nálunk három neve is van a szóban forgó lakásoknak; hívják azokat barlanglakásoknak, pincelakásoknak, pinceházaknak. Felírom mind a huszonegy címet. A község gondjai 1954 óta a tanácselnök gondjai, R. J. tizenkilenc éve vezeti a falut. Az utcán kérdeztem meg egy embert, hogy kihez menjek, ha tekintélyes emberrel akarok beszélni, olyannak, akire hallgat a falu. Egy nevet említett, az övét. Kilépek a tanácsháza ajtaján, felnézek a domboldalra. Kutyák kergetik egymást az avaron, a földből kimered néhány eternitcső. Füstöl a domboldal a csöveken keresztül. Emberek laknak abban a domboldalban. Enyhe, majdnem tavaszi idő van, de csúszkálok erősen a február eleji sárban. Kapaszkodom felfelé, a barlangban lakó emberek közé . . . AKIK ELMENNEK... Süt a nap, gyönyörködöm a falu látványában a dombtetőről. Fúj a szél, pincék között ereszkedem a pinceházakhoz. Néhány pince nyitva van, hordót mosnak, bort fejtenek. Szombat délután van, most érnek rá az emberek. B. J. villanyszerelő széles, erős csapásokkal irtja az akácjövéseket a telke mellett. Tizenkét éves fia egy kisebb fejszével segít neki. Bekísér a házba, amelyik csak félig meddig pinceház, mert a konyha gerendázva van, a szobának meg csupán az egyik falát adta a természet, a másik hármat hozzáépítették. Tisztaság, rend; kétlapos villanyrezsó a konyhában, afalakat a gazda meg a gyerek ceruzaraizai díszítik. B. J. a városban a területi áramszolgáltató vállalat dolgozója, naponta bejár, keresete havi kétezer forint, felesége az o.-i óvoda főzőnője, nyolc éve egyfolytában, ezerkétszáz forint a havi jövedelme. Fiuk hatodikos, másik gyerek nincs. A családfő magánúton, huszonnyolc esztendős korában szerzett szakmunkás-bizonyítványt, addig édesanyja földjét művelte. Neki is, az asszonynak is a szülei lent laknak a telepen, ostorosi szóhasználat szerint „fennálló” házban. — ,,. . . elmegyek, természetesen elmegyek innen, a gyerekem már nem nő fel itt, ha itt is élt eddig. Lenne örökölni valónk mindkettőnknek, egyedüli gyerekek vagyunk a feleségemmel, de nem várunk arra, mert nekünk a magunk háza kell, olyan, amilyet mi akarunk, amilyenről évek óta álmodozunk. Tessék, itt vannak a saját készítésű házterveim. Tizenegy és félszer tíz és félméteres házat akarok, három szobával, kis terasszal, üveges verandával. Elég szépen gyűjtöttünk is pénzt, műveljük a szüléink szőlőjét, biztosan megkapjuk a kölcsönt is, segít majd fuvarral a vállalat, és meglesz a ház hamarosan, csak az kell, hogy azt engedjék meg, hogy ide, a magam telkére építhessek, mert ezt, amiben most lakunk, meg akarom hagyni kamrának, pincének, lomtárnak. Meg... hát ezt már jóformán ketten hoztuk össze a feleségemmel.. . egy kicsit emlék is ...” Elmenőben benézek a szobába. Televízió, világvevő rádió, képek a falon, sok csipke az ágyon, a foteleken. A bútort olyan tíz esztendősnek nézem. A rend, az őszinte beszéd amellett vallanak, hogy B.-ék többet akarnak, mint eddig. AzL. t laknak még pinceházban, mert most jutottak el oda, hogy építsenek. Ők már bizonyosan eljönnek domboldalból . . . * * 90
