Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - PETŐFI-ÉV - Sütő József: „Hortobágyi kocsmárosné angyalom!”

jelent meg az Athenaeumban, ez sem olyan természetű, hogy a kérdést Bacsó rovására végleg eldöntené.

Mert feltűnő, hogy nem Bacsó János az egyetlen a kecskeméti kollégium diákjai közül, aki 1843. április 30-a előtt már ismertnek tünteti fel Petőfi szóban forgó népdalát. Sőt még korábban hallottként említi Böszörményi Mihály későbbi kecskeméti tanító. Ő Bacsónak szeniorsága évében (1841/42) praeceptortársa volt (első éves teológus, esküdt diák, az „1. nemzeti iskola” oktatója). Az 1842/43. tanévben is ugyancsak annak az osztálynak a tanítója mint másodéves teológus. Böszörményi a Vasárnapi Újság 1883. január 4-i számában („Petőfi és Jókai Kecskeméten”), midőn leírja, miként kereste fel a kollégiumban Petőfi Jókait, így folytatja: „Másnap tudtam meg Jókai Mórictól, hogy az, akit ő oly melegen szorította keblére: Petőfi Sándor. — Megelőzte híre —, már akkor közszájon forgott a Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!” (Kiemelés az enyém. S. J.) Hatvány erre is megjegyzi: „Mégis talán némi túlzás, hogy a »Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!« alighogy Petőfi megírta, máris közszájon forgott” (Hatvány

i. m. II. 114).

Pedig itt inkább az az elgondolkoztató, hogy két volt kecskeméti teológusdiák egyformán és határozottan azt vallja, ismerték a nevezett népdalt nyomtatásban való megjelenése, sőt Petőfivel való találkozásuk előtt. Mégpedig egymástól teljesen függetlenül. Bacsó 1871-ben meghalt, semmiképpen sem olvashatta „ezt” Böszörményi 1883-as közleményéből. Böszörményire sem hathatott Bacsó elbeszélésének Kálmán Dezső által történt közlése (1898).

Folklorisztikai szempontból a népdallá válás kérdésében nem játszik lényeges szerepet az, hogy „íróktól” szerzett szöveg megjelent-e már nyomtatásban vagy sem. A Hortobágyi kocsmárosné, angyalom! elterjedésénél sem az a döntő — mint Hatvány gondolja —, hogy megjelent-e már az Athenaeumban, ebben az alig 300 előfizetővel rendelkező folyóiratban. A nép különben sem olvasta. Közvetítőre volt szükség. A lényeg az, hogy valahol valakitől elinduljon az a dal; valaki eldalolja, valaki meghallgassa, megtanulja és továbbadja a népnek. Ennek a továbbadásnak, elindításnak pedig évszázadok óta szinte leghatékonyabb közvetítői a kollégiumok diákjai voltak. Már az 1623. évi komjáti zsinaton elhangzott feléjük a vád : „némely kicsapongó tanítók és tanulóifjak... szerelmi dalokban gyönyörködnek gyalázatosán.” Gondoljunk csak a sok kéziratos daloskönyvre a Vásárhelyi daloskönyvtől kezdve a sárospataki gyűjteményeken (Dávidné Soltári stb.) át a debreceni Csokonai elveszett gyűjteményéig: mind fényes bizonyságai annak, hogy a műköltészet és népköltészet állandóan egyformán érdekelte a kollégiumok diákságát. Szerzésben, de főleg gyűjtésben és terjesztésben sokat köszönhet nekik a népköltészet, s rajtuk keresztül vezet a főcsatorna a műdalnak népdallá válásához.

A régi református kollégiumok a maguk legációs rendszerén keresztül minden évben háromszor (karácsony, húsvét, pünkösd) elárasztották az egész országot ünnepi követnek küldött legátusaikkal, szublegátusaikkal, nemkülönben szupp- likáló (kéregető) diákjaikkal. Sőt különböző helyekre hosszabb időre (félév, egy év) rektorokat (tanítókat) és praeceptorokat (segédtanítókat) bocsátottak ki diákjaik közül. Az ország tájainak és a nép megismerésének hatalmas, kényszerű szervezetei voltak ezek, melyek állandó mozgásban, országjárásban tartották a kollégiumi tanulókat. Az „ismerd meg hazádat!”-mozgalomnak egy ősi, az iskola fennmaradásáért és a diákság önfenntartásáért folytatott küzdelmes formája volt ez. Országutak, falvak, kocsmák, tanítói és paplakok, főleg pedig emberek sokaságával ismerkedtek meg, érintkeztek diákjaik.

56