Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 6. szám - Raffai Sarolta: Megbékélés (Novella)

Nekem is foltoztatni kéne — gondolta — legalább foltoztatni. Milyen vígan eszik, ni. Milyen fiatalosan.

Az ember most már a fej lapos lemezeivel bajlódott. A nagy hőségben egy-kettőre megszáradtak azok, s fénylettek, akár az ezüstpénzek. Az agyvelőhöz most már könnyűszerrel odaférkőzhetett az ember, ki is szopta annak rendje-módja szerint. S amint fölnézett csak úgy, minden leskődő szándék nélkül, éppen elkapta az asszony gyűlölködő pillantását. Egy villanásra megjárta fejét a gondolat, hogy tán rosszabbul érezheti magát máris, vagy éppen sejt valamit. Az igazat. Az asszonyokkal sose tudni . . . megérzik azok a nagy bajt jóelőre. De a konok, megint szigorúvá zárkózó arc láttán maga is megkeményedett.

— A Maristok mégse írt — mondta rosszféle mosolygással. Csak úgy kicsúszott a száján a kötekedő megjegyzés, szinte akaratlanul, maga se tudta, voltaképpen miért így, s miért éppen most De okát nem kutatta, várt.

Az asszony nem válaszolt. Sovány kézfeje megtapadt a nagymerő nyelén, vastag, szép szelet húst halászott elő a lábosból.

— Nem, biz a— hagyta helyben az ura megállapítását kicsit később, a szálkákkal bíbelődve — De én se — tette hozzá, s szembenézett az emberrel nyíltan, ellenségesen.

— Tavaly írtál . . . csak ő nem. Ő még újévre se — mondta az ember a magáét kíméletlenül, s kedveszegetten járatta meg tekintetét a maradék ételen.

Istentelen hőség áradt a tűzhely felől, most már a sütő nyitott ajtaja is egyre dühöd- tebben lihegett — a szétrobbanásig. A tuskó fekete közepe jó öklömnyi volt még — lassan égett, lángja inkább csak sziszegett, a nyitott ajtó miatt ellobogni képtelenül izzott.

— Se karácsonyra, se újévre — hajtogatta az ember. — Te meg futottál az üdvözlettel a postára, mint a jóbolond.

Homlokát most már vastagon ülte meg a verejték, maga se tudta, a dühtől-e inkább, vagy a forróságtól. Mert olyan némber nem született még erre a világra, akit akarata ellenére méregbe gurítson a férfiember, bármiféle szándékkal, hasztalan erőlködik. Ül ez is a szerencsétlen, akár a bálvány. Mint akit odapottyantottak a sántika konyhaszékre, bábnak, azután belül meg semmi. Pedig dehogy sincsen! Csak éppen ki kéne ugratni belőle, mint a szöcskét, ha két tenyere barlangjába kerítette az ember.

— Meglehet, az idén válaszolt volna — mondta nagysokára az asszony.

— Azért sürgetted a levélszekrényt, ugye? A kisajtóra. Merthogy üdvözletét vártál, azért.

Az asszony vállat vont.

— Azért! Azért, mert a postás be se jön már. Az állatok végett. A szétpotyogtatott piszkuk végett. Az újság meg ugyancsak elázik napról napra.

Az ember elmosolyodott.

— Nem érdekel az újság téged, Lidi.

Az asszony hallgatott.

— Majd ha valamelyik gyerekét idehoztuk volna, írna — mondta az ember. — Akkor majd írna a Maristok.

Az asszony némán, konok lassúsággal evett.

— Te nem is bánnád talán — makacskodott az ember.

— Elférne éppen — mondta az asszony, de nem nézett föl. — Egyszem gyerek .. . a fene-nagy nyüzsgéstől . .. talán elfért volna — sóhajtott keresűen.

Az ember úgy pislantott körül, mint akit bekerítettek, aztán kibúvó meg sehol. Durván dobta hát le a kanalát, az megcsúszott a síkos viaszosvászon, s a tál zománcos

78