Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 6. szám - Pintér Lajos: Combcsontról lefutó vonat (Vers)
PINTÉR LAJOS COMBCSONTRÓL LEFUTÓ VONAT Szántogatták arcát, nem szólt — nyelve sem volt már: elrabolták szárnyaló szelek, csöndszájpadlására tapasztották. Volt halott, magát barázdás, fekete gyásszal öltöztető, útmenti gyomokból, gazokból szakálla nőtt csak. Jutottunk ide, akik erősek ragaszkodásban. Földből, szántásból forgácsolt szobrok lettünk, megvésett, véres példák. Arcunknak éle késéiben él már, vágódik kőbe, akárki most érkezőbe. Hol van a volt, hol van, sehol. Ahova megyünk, mások mutatják, beszédünket eltanulva magukat jól mulattatják. Istenem add, hogy ne lennénk megvésett, védtelen, véres példák. Menj, mert aki él a Nincsben, önmaga sincsen. Állj vállamra, arcomra, épül az emberi állvány — téged emel meg. Állj vállamra, arcomra végre. Talpad szemfedél a szemen; sarkad szögletei koporsómnak szögei akkor, nyugalomnak szögei mégse. Fejjel zuhanva vissza, téged magammal nem vonszollak, minden erővel lerúglak, előre tollak. Lábszárcsontom csiklós sín lesz, vonatként roboghatsz róla, küldelek: vigyázz magadra majd, gyerek.
