Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
vei és kegyetlenséggel gyilkolták egymást is, azonkívül a katolikusokat is, és azok is őket. Ezekhez képest a magyar reformáció harcai, Pázmány és Alvinczy, Méliusz Juhász Péter, Bornemisza Péter, Dávid Ferenc s mind a többiek vitái kedélyes és barátságos társalgások voltak. Sem a protestáns erdélyi fejedelmek, sem a katolikus magyarországi rendek nem hoztak tudtommal olyan törvényeket, amelyek halállal büntették volna a másik felekezet összejövetelein, istentiszteletein való megjelenést, mint Britanniában. Ami kegyetlenség nálunk történt, az jórészt az osztrák hatalom műve volt. Caraffa és Básta és a többi hóhérok munkáját nem írhatjuk a magyar felekezetek rovására. És milyen öröm ez nekem! A nemes magyar nemzet! Természetes: a népi józanság és emberség nem csupán a magyar írók képzeletében van, hanem a magyar történelemben, a valóságban is igazolva van. Persze lehetnek, akik azt mondják, hogy ez a rettenetes felekezeti harc az angolok szerencséje, mert avval nyerték meg Eszak-Amerikát, hogy sok-sok embernek menekülnie kellett a hazájából. Ebbe nem szólok bele, mert az ilyesmit utólag nem lehet eldönteni. Hátha polgárháborúk nélkül az angol lakosság még jobban szaporodott volna, és nemcsak Eszak-Amerikát, hanem Kanadát és Dél-Amerikát, sőt Dél-Afrikát és Ausztráliát is jobban megszállhatta volna. Belső Európa rothadt volt akkor, amikor az angolok ipart, kereskedelmet teremtettek. Angliában már nem volt a gazdálkodásban hűbériség. Európában pedig akkor volt a legrosszabb, mert teljesen élősdivé vált a hűbéri rend. A tetvek ették az európai népek zsírját, amikor az angolok megismerték és felszabadították az emberi szorgalmat és munkát. Itt vagyunk mi, magyarok is. A XV. században sem számban, sem hatalomban nem voltunk kisebbek az angoloknál; s mi vagyunk ma? * Nagyon érdekes, szinte hihetetlen, amit Macaulay arról mond, hogy Anglia és Skócia hegyesebb és erdősebb vidékei milyen rablófészkek voltak még a XVII. század végén is. Mi a magyar történelem rettenetes korszakaiban sem tudtunk ilyesmiről. A rablóvilág és rablókultusz itta XIX. században született, azelőtt csak Móré Lászlókról, Czilleyekről és Újlakiakról, általában a feudális és nem a népi rablókról tudunk. Pedig a mi hegyeink (értve az erdélyi és felvidéki Kárpátokat, de még a Dunántúl hegyeit és az Alföld pusztáit is) sokkal zordabbak, vadabbak, illetve üresebbek lehettek, mint Anglia és Skócia hegyei, erdőcskéi. A magyarázat azt hiszem, abban van, hogy ott tovább tartott a törzsi élet, mint nálunk. Itt az egyházi, királyi és nemzeti feudalizmus várakkal és jobbágyokkal rakta tele az egész országot, már a XII. és XIII. században. Vagy az angolok és a skótok rablóbb szelleműek lettek volna, mint a magyarok, szlávok, románok, akik itt lakoztak? Ezt nem értem. Ott korábban vették fel nemcsak a kereszténységet, hanem a polgári jogrendet is. Igaz aztán — s lehet, hogy ez is egy magyarázat — a polgári tulajdon és gazdagodás módjait is. A jobbágy éppen csak élni akart, s a földhöz ragadta kenyérért — az őspolgárjog: kereskedő, kupec, házaló, vállalkozó s mindezek jövő-menő embere, ügynöke közelebb állott a rablókhoz, mint a földhözragadt paraszt. Macaulayból látni, aki nem hízelgő, hazug íródeák, hanem igazi nemzeti történetíró, hogy milyen ostoba, kegyetlen, korlátolt fajankók is lehettek királyok, és milyen stréberek, aljas csirkefogók és banditák voltak a tanácsosaik és végre4
