Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - NÉP - TÁJ - HAGYOMÁNY - László Gyula: Művészetünk - népünk művészete
LÁSZLÓ GYULA MŰVÉSZETÜNK - NÉPÜNK MŰVÉSZETE Kiss Lajos a magyar néprajz feledhetetlenül nagy alakja, a Szegény ember életének írója mondta egyszer, hogy színinövendék korában hallotta Jászai Marit, aki arról beszélt, hogy a leghosszabb szerepnek is csak egyetlen fénypontja van, ami előtte van, vagy ami utána következik, mind ennek kell alárendelni. Ezt a tanítást észben tartva egyetlen dolgot szeretnék kifejteni. Sokat beszélünk művészetről, művészekről, tárlatokról és múzeumokról. Olyan emberek szobrairól, képeiről, rajzairól, akiknek érzékeny tehetsége nem a matematika vagy a hajóépítés vagy a finommechanika csiszolt csodái felé fejlődött, s nem is földmívesek, halászok, avagy gyárak munkásai, hanem bizonyos társadalmi igény következtében, amely életet biztosít nekik: festők és szobrászok. Tehetségük arra hivatja őket, hogy a bennük és az emberekben lappangó érzelmi valóságnak formát keressenek, formát adjanak, hogy a környező természet szépségeire ráébresszék az embert, vagy arra, hogy bennünk vagy a világban levő feszültségek erővonalait, formás vagy formátlan tömbjeit egybeszerkesszék, szüntelenül alakítsák tehát a körülöttünk lévő valóságot. De mi történik, mi történt azokkal, akikben meg volt ez a képesség, de nem olyan társadalmi közegben, nem olyan életfeltételek közt éltek, hogy szobrász vagy festő lehessen belőlük, hanem meg kellett maradniuk a föld mellett, vagy elmentek iparosnak? Elveszett volna képességük? Nem veszhetett, hiszen velük születik s bennünk sarjad! Nem veszett el, de más irányba fejlődött: az adott lehetőségek között találta meg kiteljesülését, azt tette széppé. Ki merné azt mondani például, hogy a mohamedán népek százmilliói között nem született leonardói, grünewaldi vagy éppenséggel picassói tehetség? Nyílván születtek, 143
