Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 4-5. szám - Dávid András: A délszláv epikus énekhagyomány magyar hőseiről (A versek Nagy László, Dávid András és Kiss Károly fordításai)
meg nem bontható: mondanivalójánál, szereplő személyeinél, látásmódjánál, eszmeiségénél és versépit- kezésénél vagy egyáltalában struktúrájánál, alaki elemeinél fogva egybehangzó, tágabban és szabadabban értelmezve pedig egységes „eposz” jegyeit mutató hagyományáról kell szólni, annak egységességét kell szem előtt tartani. Dolgozatunkban mindezért tehát délszláv népköltésről, illetve hagyományról fogunk beszélni, akár a lirait, akár pedig az epikust (vagy éppenséggel külön a prózait) értjük ezen. Ennek az ilyképpen értelmezett délszláv népköltési anyagnak a kialakításában és formálásában, a szórványos följegyzések és gyűjtő szándékok korszakáig (XVI—XVIII. sz.), majd pedig Karadzic Vük (1787 — 1864) XIX. századi rendszeres és minden addigival szemben ambíciózusabb gyűjtő munkájáig — a szóbeli hagyományőrzők és hagyományápolók névtelen rétegei mellett az Írástudó, a magyar „deákos” költötipusnak leginkább megfelelő réteg is jelentősen kivette benne a részét. Példaként említjük meg ezzel a momentummal kapcsolatosan csupán azt, hogy a többezer rövid soros (rövid kiképzésű szakozat- lan tízesek, például 2 + 2//2 + 4-es tagolással) ének abszolút többségében a közvetlen énekmondók ajkáról került lejegyzésre, míg az ún. hosszú soros (hosszú sorokban képzett, szakozatlan, 15 — 17, ritkábban több szótagú sorokkal, amelyeknél a metszet a 7., 8., ill. a 9. szótagot követi; az ismétlősor 5 — 6 szótagnyi terjedelmű, s vagy minden verssor, vagy minden második hosszú sor után fordul elő) énekek ugyanakkor kivétel nélkül írástudó, tanult („deákos”) emberek írásos hagyatékában maradtak fönn. A rövid és hosszú soros énekek témái és szereplői igen gyakran világos és frappáns párhuzamosságot, egyezést mutatnak, ami kölcsönösségük térképének, jellegének és eredőinek sürgős és megnyugtató tisztázását várja. Ez az énekhagyomány azonban, eddigi ismereteink tükrében is, erőteljesen és immár megmásíthatatlanul azt hangoztatja, hogy a délszláv epikus énekanyag esetében kizárólag és egyértelműen népköltési produktumokról szólni, a vonatkozó anyag lényeges leszegényesítését és egysíkúvá tételét jelentené. Épp ezért dolgozatunkban e költészet minőségi eredőit tartva szem előtt, a délszláv népek hagyományos epikus énekköltészetéről, illetve énekhagyományáról fogunk szólni. Ebben az Így megfogalmazott délszláv énekhagyományban a népi és műköltői eredetű költészeti szálak egyképpen benne vannak minden olyan esetben, amikor egy a köztudatban (a népi tudatban) egységesnek és népinek érzett költészeti fonálba sodródtak össze, egy olyan általános délszláv hagyományos énekanyagot alakítva ki, amelyet mondanivalója, szereplői, erkölcsi és etikai állásfoglalása és stílusjegyei alapján a köztudat sajátjának tekintett, és ilyen értelemben következetesen és szívósan hagyományozott tovább évszázadokon át. Ez a több nyelvű délszláv epikus énekhagyomány nem forrott össze eposszá, jóllehet az énekek szép száma rendeződik ciklikusan egy-egy kiemelkedő (leggyakrabban a népi életet döntő módon meghatározó) esemény, illetve kiemelkedő személy köré. így hatalmas énekanyag gyűlt Kraljevic Marko ( 1395) vagyis Marko királyfi neve köré (róla írta 1894-ben zilahi diákként Ady Endre „Marko király” c. balladáját). A délszláv népek epikus énekhagyományának ő az igazi hérosza. Alakjuk kidolgozottságát tekintve, utána következnek Dusán cár, az 1389-i rigómezei csata hősei: Lázár Kenéz, Obilic Milos, Kosancic Ivan, Toplica Milan, a rigómezei csatába késve érkező Music Stevan, majd Brankovics György, a Jaksics testvérek: Dmitar és Bogdan, Zrínyi Miklós, a Crnojevicok stb., stb. A délszláv hősökkel egy sorban és egyenrangúan szerepelnek ebben az epikus énekhagyományban a szomszédos népek hősei is, az albánoké, a görögöké, törököké, olaszoké, románoké, magyaroké stb. A szomszéd népek hősei közül a délszláv epikus énekhagyomány kivételesen sok énekben szerepelteti a magyar hősök igen szép számát. Bízvást elmondható, hogy a magyar epikai hősök a szomszédnépek szereplő személyei közül a legtöbb esetben szerephez jutók között tarthatók számon, jóllehet a délszláv epikus énekhagyomány egészében is jelentős helyet foglalnak el számuknál és megjelenítésük gyakoriságánál fogva is. A magyar hősök jelensége a délszláv epikus énekhagyományban a magyar (főként a régi) irodalom szempontjából, a régi magyar epikus énekköltészetre utaló kapcsolatai miatt is kétségtelen érdeklődésre tarthat számot, jóllehet e lebilincselő tartalmú és művésziségű énekanyag megkülönböztető figyelmet igényel a délszláv—magyar művelődési és irodalmi kapcsolatok kutatása és értelmezése síkján is. Az alábbiakban mindezért valamivel tüzetesebben is ki fogjuk fejteni a délszláv epikus énekhagyomány magyar hősöket szerepeltető rétegével kapcsolatos alapvető mozzanatokat. A délszláv népek gazdag és színes epikus (főképpen pedig ún. „vitézi") énekköltészetében szereplő magyar hősök („Ugricici”) számban is jelentős csoportja két kategóriába tagolható. Az elsőbe ugyanis azok az egyértelműen meghatározott időhöz nem köthető és személyüket illetően ma már nem identifikálható, vagyis nem hiteles magyar hősöket soroljuk, amilyenek a „budai király", az előszeretettel és gyöngéd színekkel ecsetelt „budai királyné,,1, valamint a „magyar urasa gok" összefoglaló névvel szereplő és ma már egészében fiktívnek érzett személyek csoportja. A második kategóriát (amelyről némileg kifejtőbben szólunk majd) a XIV. és XVI. század közötti periódusban élő és ténykedő, ismert és híres magyar történeti személyek képezik, akiknek tetteit, vitézségét és a nevükhöz fűződő különböző történeteket mintegy 400 „vitézi ének” (junacka pesma) örökítette meg. Ezt a meglepően szép számú énekréteget mindazok a hosszú és rövid soros (bugarstice, deseterci) énekek alkotják, amelyeket szerb-horvát (beleértve a Crna Gora-it is), szlovén és macedón nyelvterületen, valamint a boszniai és hercegovinál mohamedánok között gyűjtöttek össze. Egyszóval: 1 Ld. dolgozatunk II. részének 1. számú szövegszemelvényét, a ,,Marko és a budai királyné” c. éneket. 63
