Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Bata Imre: Gulyás Pálról
le magaddal Dugovicsként versed végső hasonlatát” — biztatja éppen Radnótit, aki aztán — eláll a lélegzetünk! — meg is fogadja a tanácsot. S több olyan verse van, amely az új líra egy vagy több alapvető jellegzetességére kiváló példa. A Múzsához, Az utolsó ige, A mythosok határán, az Itáliához, a Közel és távol és a többi — mind ilyen költemény. Hogy milyen, arra nézve elevenítsük föl vagy olvassuk el az Új vanitatum vanitast, s már azért is ezt, mert klasszikus analógiája a híres Kölcsey-versnek, a Vanitatum vanitasnak. A két vers futó összevetése föltűnő tanulsággal jár. Emlékszünk a Vanitatum vanitasra. Kölcsey lírai hőse az értékek válságában leledző lelkületet vallja ki. Gulyás is Vanitatum vanitast ír, de újat. S jellemző, hogy az ő lírai hőse nem értékválságról vall, hanem ismeretelméleti válságát tanúsítja. A bibliai motívumok: Krisztus szétszakadt palástja, a köddé vált Hegyi Beszéd azt az időt jelzi, amikor nem az értékek, hanem értékeket garantáló alapelvek lettek kérdésessé. Farkasok üvöltenek, s csak a vakok és a süketek lehetnek boldogok az új zűrzavarban. A földön megbukott a hit, s le kell bontani az eget. Csak az Ür homályát tapogatjuk, s a nemlét fagyában — Hadesz űrhidegében! — hiába akar úszni az ügyes — elmerül! Minden ellentétébe fordul, s aki kacagva néz tükörbe, szomorú arcmását látja. A milliók pedig, noha a költő előtt állnak, nem értik annak beszédét. Tátog, mint jég alatt a hal, aki szól, hiába kiált föl hegyeket, örökre bezárva marad.. Mivel az Új vanitatum vanitas a második világháború apokaliptikus vívódása közepette született, kínálkozik megoldásnak a kard is. „Dzsingiszkán kardja vágja ketté a bús csomót,...” De nem ez a megoldás. A költészet és a költő számára semmiképpen. Mélyebbre kell hatolni Kölcseynél is! S valóban. Az Új vanitatum vanitas a régi axiologikus dimenzióján túlhalad, s episztemologiai dimenzióban fogalmazza meg az emberiség válságos helyzetét. Kölcsey az értékek válságát fölmutatva győzedelmeskedik életérzésé pesszimizmusán, Gulyás a metafizikai megrendülésben találja föl az új célt, keresi az új rendezés módszertanát, s új gondolkodásmódra kérdez. A modern vers filozófikuma ismeretelméleti jellegű Gulyás tanúsítványa szerint, akár más modern költők szerint is. Babitson is ezt kéri számon: „merengtél a formák fémtitkain, / s nem törted be Vipunen kamaráját.” Mert az új igézet mélyebben van az időben vissza, mint az antikvitás, ahol Babits megállani látszott Gulyás szerint. Mélyebbre kell ásni magunk, „lassan süllyedő / testünkben egy új indulat zsigere / fog zsongani, agyunkban új velő.” Talpunk alatt ereszkedik a föld, már húzza a holt fák hínárait, egy új formát fú már a föld melegje s olvasztja már a régi zárait. Ezt a Babitsosai és az egekkel — a jövővel! — vívó Gulyást nem értették meg a kortársak. Nem tudtak megengesztelődni, s nem tudták máig kiengesztelni a poétát, aki csak esendőbb részével volt Debrecen misztifikátora, mert alibit és önigazolást keresett tehetetlenségére. Azt a másikat, a debreceni utcák esti homályán átszellemülten andalgót, alvajárót nem látták, ahogyan azt sem, mennyivel több bárkinél. Nehézkes és habókos, vélték, és szerették, mert kiszolgáltatott volt. Mire a tűnő időből kibontakozik lírája nagysága, törékeny alakját rég fölélte a debreceni homok. A géniusz sorsa — nemcsak Debrecenben! — akárhol. Távolra kell tőle kerülnünk, hogy közeliségét el tudjuk viselni. 31
