Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 3. szám - MŰVÉSZET - Szíj Rezső: Egy újvidéki magyar művész útja

között két szép síremléket készített. Az egyiket Vilt Tibor szobrászművészünk vázlata alapján nagybátyjának, Dr. Vilt Vilmos újvidéki fürdőorvosnak, a másikat pedig Schindler evangélikus lelkésznek a sírjára.

Életüknek árnyékosabb oldaláról is meg kell emlékezzünk. Egy ízben egyik munkásának gondatlansága miatt leégett műhelyének a teteje. Megcsináltatta, de a cserepezést már nem volt idő befejezni, mert a felhőszakadás elmosott a műhelyben minden föloldhatót. Alig jöttek rendbe, 1940-ben a Duna óriási árádása öntötte el a telepet, és romba döntötte az ő házukat is a többi 714-el együtt. Több mint négy hónapig állt a víz a telepen, s Baranyiék belátták, hogy másutt kell lakóház után nézni. Saját kárukat 370000 dinárra becsülték, de csak 8000 dinár segélyt kaptak, amit a következő évben vissza kellett fizetniök. Baranyi segélykérő akciót szervezett a károsultak megsegítésére s nem is eredménytelenül. Az árvíz előtt már részben az ő buzgólkodásukra civilizálták a telepet: utakat építettek, kutakat fúrtak, villanyt vezettek be stb. Mikor az ár elvonult, az utcai gyerekek összetört szobrainak fejével játszadoztak. Sok mindent elölről kellett kezdeniök. Másfajta bosszúságok is érték. Gyakran előfordult, hogy a kiállításokra beküldött műveit föl sem bontották, vagy csupa „véletlenségből” összetörték. Baranyinak összesen kilenc db kiállításra beküldött kerámiája és egy szobra tűnt el, melyeket sohasem sikerült megtalálni.

A második világháború iszonyatos erővel lezúdult, s következményeit a művészeti élet is megsínylette. Baranyi azonban most sem veszítette el életkedvét, lobogó energiája teret keresett. Művésztársai közül Bicskei Péter tanári pályán működött. Oláh Sándor nagyon szűkös viszonyok között élt, Farkas Bélát anyja és barátai istápolták, Balázs C. Árpád a fővárosi lapoknak készített grafikáiból tartotta fönn magát úgy-ahogy; Husvéth Lajos is inkább kelmefestő üzeméből élt, mint művészetéből, Csávosi Sándor bankban dolgozott.

Végeredményben csak Baranyiék éltek kizárólag a művészeti munkából, de ők is nehezen, ami — azokat az időket szem előtt tartva — érthető is.

Baranyi azonban nem ismert sem letörést, sem nyugalmat. Éppen a magukra utaltság sugallotta neki agondolatot, hogy meg kell alakítani a vajdasági képzőművészek egyesületét. Ekkor a trianoni területről is telepedtek már le művészek a Vajdaságban s ezekkel összefogva az egyesület Újvidék székhellyel létre is jött. Elnökké egyhangúlag Baranyi Károlyt választották. Alelnök Oláh Sándor, titkár Diószegi Balázs lett. 1942-ben már a következőket találjuk az egyesületben: Ács József, Acsádi Ilona, Balázs G. Árpád, Csávosi Sándor, Cseh László, Diószegi Balázs, Emmánuel Béla, Erdey Sándor, Cábor Zoltán, Gyelmis Lukács, Hagyik István, Jakobsits János, Ruzicska Pál, B. Szabó György, Szervánszky Jenő, Veréb Ilona. Nemsokára újabb tagok léptek a társaságba: Bezerédi Lajos, Hangya András, Pandur Lajos, Petrik Kató, Sz. Veszély Ilona, Zentai Tóth István, Zombori Kiss István.

Baranyi mint elnök, éppúgy elemében volt, mint a művész alkotás közben. „Délvidéki Szépmives Céh" néven működött az egyesülés, amelynek célja az volt, hogy segítségével a tagok munkához jussanak, s a megélhetés elemi gondjai alól mentesülhessenek. A feladat nem bizonyult könnyűnek, noha a háborút viselő ország viszonylag sokat áldozott művészeti célokra. Baranyi nemsokára Művésztelepet alapított Újvidéken, ahol legalább két-három művész mindig dolgozott. Utánjárására a művészek vásznat, kartonokat, festéket, ecseteket, s még az ecsetmosáshoz szükséges petróleumot is megkapták a közellátási hivataltól. A fiatalokra is gondoltak. A telep nyaranta közülük többet is vendégül látott. Ingyenes ellátást élveztek, gyakran még ruhaneműt és zsebpénzt is. Akkoriban már jóformán mindent csak jegyre lehetett kapni: talpbőrt, cipőt, cukrot: Baranyiék mégis mindent megszereztek.

A telepen politikai tekintetben is egészséges, türelmes légkör uralkodott. A legbaloldalibb meggyözö- désüek is személyes biztonságban élhettek és dolgozhattak. Hány művésztelep mondhatta ezt el magáról azokban az időkben a német csizma alatt nyögő Európában a magyar uralom alá került Vajdaságon kívül?

A Céh művészeti tanfolyamokat szervezett, amelyekre nemcsak a tagok, hanem a kívülállók is eljárhattak. A szegénysorsúak tandíjat nem fizettek. A rajz- és festötanfolyamokat Diószegi Balázs, Hagyik István és Szervánszky Jenő vezette, fizetés nélkül. Ezeken a tanfolyamokon indultak el a pályán Graovác Radmilla szobrásznő, később az újvidéki pedagógiai főiskola tanára, Kérac Milán festőművész, M/rkovicsné Milutinovics Ivánka s természetesen még mások, akiknek kiderítése további kutatást igényel. Többször megjelent a telepen Petrovics Bosko festő- és Soldatovics Jovan szobrászművész (magyarul is jól beszélnek mind a ketten). S hogy mit jelentett számukra a művésztelep emberséges légköre, s hogy ezt mennyire nem feledték el, annak gyümölcsét később látjuk majd.

1942-ben a Céh tagjai kiállítottak az ún. Újvidéki Héten (jún. 27. — júl. 5.). Számos műtárgy lelt gazdára, azonkívül többen kitüntető érmet is kaptak. A 8 művel szereplő Baranyi Károly egyik szobra, a diófából készült Kalotaszegi anya aranyérmet nyert, egy másik aranyat pedig a művészeti élet fejlesz78