Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - Galambosi László: Temető (Vers)
GALAMBOSI LÁSZLÓ Temető Alig hervadtak el a tündöklés virágbokrai, tágul, szélesedik a hallgatás. Vadnyomok lombokkal bélelt fészkei fölött gördül a Hold, zöldnyálú csigaház. Kering fájdalomból faragott emlék. Akár üldözött hal földúlt iszapkunyhójából, örvényeimből lebegnék. Záraim befagytak. Kihajolnék a némaság ablakából. Fölöttem lámpakoponya, galaktika a távol. Ejbevesző, tengercsipkéjű szoknyák a mámor tükreit magukkal sodorják. Ki teríti rám a bizalom zöld köntösét, ha fázom? Repülnek kócsagszárnyú menyasszonyok árvalányhajú rétre. Tündér haldokol tört szárú bársonybuzogányon hanyatt dől, szótlanul elalél. Zuhan madárijesztő tél, homlokára kristálysüveget dermeszt a nád. Pislogó mécse mellett vőlegény penget farkasbőrszagú citerát. Fából szabadult bozontú tűz, kerítés alján villogót űz. Ki lakik a páfránylevelek sóhajában? Fekete lepelből ki magasodik, akár a láng, ha a Nap kapuján át elindul keletről? Nagyanyám fogsorán gyíkpikkely világol, haja tóvá terül kavicskoronából. Mellette szöszpárnán alszik a rokka. Csavarodik a fagy, fojtogat fodra. Kopogás kapaszkodik a sötétből. Valaki sarkantyút csorgat az égből. Nagyapám csizmákat lóbálva fütyörész, csirizes szakálla szélhangú vízesés. Zörögnek gyémántfejű szögek, sziklákat csorbító kalapácsok. Messziről hányódó ütközet mélyén orra bukdosó örömök, kőélű csapások. Miért gyászol a gomolygás, a felhő, köd imbolygó káváján a sás
