Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - MŰVÉSZET - Szabó János: Hagyományőrzés és kutatókedv

összeállított koloritja a kecskeméti művésztelep húszas-harmincas évekbeli tájfestö korszakát idézik. Gál Sándor, aki Kissel együtt a legidősebb alkotónemzedék képviselője, borúsabb, darabosabban megfogalmazott Alföld-élményt jelenít meg. Éber Sándor pasztellképei szinte évtizedek óta változatlanul őrzik a bácskai Duna-táj sejtelmes, noha meglehetősen felszínen megragadott hangulatát, Palkó József korrektül oldja meg tanyai metszetsorozatát és Marostordai Anna álmatag utcarészleteit.

Ugyanehheza vonulathoz sorolható Weintrager Adolf, akin most szembetűnő változást figyelhetünk meg. Megszokott, egészen sötét vagy derengő szürkés alaptónusát most meleg sárgák, mélyen izzó vörösök váltották föl, falusi témáihoz hű maradt, de borongósság helyett most valami barokkos életerővel ábrázol.

Hagyományőrző, de már rég a saját hagyományait őrzi Tóth Menyhért, ez az átszellemült látomáslátó és -láttató. Egyetlen művet küldött

ugyan, de így is főszereplője a tárlatnak. Szimbolikus szellemalakja, a bunkóval sújtó ősemberre emlékeztető kovács, Tóth Menyhért állandóan kísértő témájának a teremtő küzdelemmel való azonosulásnak szuggesztív újrafogalmazása. A dúsan fölrakott fehér festék felülete ezúttal is szob- rászian izgalmas. Érdekes, feszültséget keltő a kompozíciós rend, amely a fölemelt kalapácstól az alsó sarokban felizzó üllőig átlós irányban húzza meg a kép főtengelyét.

Egyéni kifejezésmódhoz jutott el a hajdan ugyancsak az alföldi festészettől induló B. Mikii Ferenc is. Kevés, de érzékenyen válogatott eszközt használó képei szemérmes lírai alkatot mutatnak, a belső élmények fontosabbak számára, mintsem a látvány illanásai, tájképei őszinte egyszemélyes világképek.

A kiállítás meglepetései közé tartozik Goór Imre, Bodor Miklós és Kalmár Sándorné, noha különösen a két előbb említett munkássága jól ismert a megyei tárlatlátogatók előtt.

63