Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Mocsár Gábor: Kétezerhez közeledve

hogy új és új válaszokat keressen. A régi beidegzettségek azonban itt is működnek. Nem akarunk tudomásul venni olyan új és harsányan mutatkozó jelenségeket — a belátható új perspektívákról nem is beszélve —, amelyek itt-ott a sarkaikból forgatják ki a régi elképzeléseket és koncepciókat. Nem először írom le: a tanyakérdés egyáltalán nem úgy alakult, ahogy két évtizeddel ezelőtt elképzeltük. A folyamat húsz évvel ezelőtt tisztának látszott: a korszerűtlen tanyavilág magamagától megszűnik, a tanyalakók otthagyják a sárba-sötét- ségbe ragadt, irdatlan távolságba kivetett tanyát és beköltöznek a közeli faluba, kisvárosba, új falvak települnek stb. De ha annyit mondok, hogy azóta kiderült: o tanyavilág egyikmásik helyen jobban ellenáll a bomlásnak, mint akár a falu vagy akár egy-egy kisváros, máris jeleztem valamit a kérdés bonyolultságából.

Kívülről és avatatlan szemmel vizsgálva a dolgot, a folyamat egyszerűen érthetetlen. Annyi igaz, hogy egyes, valóban atomizált, óriási távolságokkal küszködő tanyáskörzetek, főleg külterjes gazdálkodási körzetekben (leginkább a Tiszántúlon), rohamosan csökkennek, új tanyák nem épülnek, a régieket nem fejlesztik; a folyamatról beszélve vallanak az elnéptelenedő tanyasi iskolák. Ám vannak olyan vidékek, ahol a tanyák konokul a helyükön maradnak, sőt modernizálódnak. Villannyal világítanak, PB-gázzal főznek benne, házi vízvezeték működik, s az egykori szekérszínben gépkocsi vár türelmesen, hogy a gazdát bármikor a városba vigye. Köztudott, hogy a ilyen típusú tanyák leginkább a belterjesebben gazdálkodó, szőlő, gyümölcsös kultúrájú szakszövetkezeti formában gazdálkodó tájakon — így például Bács-Kiskun megye vagy a szegedi járás részein — vagy pedig az országutak mentén, szalagszerűen települtek. Jóllehet az ilyen tanyák aránya a magyar tanyatengerben csekély — csak minden tizedik tanyában van villany, s csak minden negyedik tanya települt az országúttól legfeljebb fél kilométer távolságra — s jóllehet az átlagokra, és csak az átlagokra figyelő tekintet könnyen átsiklik ennek a mindössze 15 — 18 százaléknak a dolgai fölött, azonban ne hagyjuk ki a számításból, hogy a tanyakérdés olykor elmosódó, igen tág kereteiben éppen ez a kisebbség képviseli a dinamizmust. Magát a jövőt. A jövő számára ez adja fel az igazán izgalmas kérdéseket — s most épp a jövőről meditálunk. Ha ugyanis kétezerben még lesz tanyakérdés, márpedig lesz (a hivatalos, szerintem szűkkeblű előrebecslés szerint kétezerben még kétszázezer lesz a külterületi lakosok száma, szerintem sokkal több lesz), akkor is ennek a mostani kisebbségnek a problematikájával fogunk — már aki megéri — foglalkozni. A többség ugyanis — betöltve egyre korszerűtlenebbé váló történelmi küldetését és sorsát — felszámolódik, megszűnik, de ez a dinamikus kisebbség a szó teljes értelmében beleépül a modern magyar társadalom jövőjébe.

Mi élteti s tartja őket? Megint a közlekedés látványos forradalmával kell kezdeni, mert bár nem ez lesz az elsődleges tápláló és fenntartó erő, mégis, a közlekedés teljes átalakulása a gépkocsi és a motorkerékpár tömeges megjelenése merőben új elemeket injektál a tanyakérdés perspektivikus megítélésébe. (Ismét ne a jelenlegi, sokat fejlődött, de a szükségletektől még mindig messze elmaradott viszonyokra gondoljunk, a piaci napokon agyonzsúfolt buszokra, a fedetlen, illetve nem létező tanyai váróhelyekre, a kimaradó járatokra, a vasárnapi teljes szünetre, az ésszerű szükségletekhez nem alkalmazkodó menetrendekre, hanem a jövőben bekövetkező, feltétlenül bekövetkező új helyzetre.) Arra gondolok, hogy a műutak közelében települt, villannyal, telefonállomással, gyors közlekedési lehetőségekkel ellátott tanyák, mint lakóhelyek már nincsenek és még inkább nem lesznek hátrányos helyzetben a települések „hierarchiájában” most fejlettebbnek számító lakóhelytípusokkal szemben. Sőt, a távolsági kivetettségből fakadó egykori hátrányai előnnyé változva, természetközelibb, pihentetőbb mikrovilágnál fogva vonzóbbá válhat a nagyvárosok már emlegetett „stresseitől” idegenkedők számára. Most nem térve ki arra a gazdasági szerepre, amelyet az ilyen tanya — dehát ez nem a mai értelemben vett „tanya” lesz már — kétezerben is (akár a nagyüzemekhez szervesen kapcsolódva, akár a háztáji kereteket kihasználva) betölthet — ez a szerep a népgazdaság, az ellátás szempontjából ma létfontosságú, de jövőben sem lesz lebecsülendő — most csak mint lakóhellyel számolva, szembe kell néznünk egy paradoxonnal. Ez a paradoxon, amely pédául Szeged környékén máris jelentkezik, így fogalmazható meg: míg a múltban történetileg kialakult és elfogadott életforma volt „városban lakni, a mezőn dolgozni”, most ellenkezőleg: a „tanyán lakni, városban dolgozni” életforma alakult ki és bontakozik mind szélesebbre.

43