Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
— ... nem tudom ... — szól nagyon csendesen Rózsika. — ... bocsáss meg ... — mondta különös, soha nem hallott hangon az igazgató, és simogatni kezdte a fejét. Nagyon jól esett. Rózsika egyre közelebb húzódott a másikhoz, majd kétkézzel, görcsösen megmarkolta a karját. — Na-na... nyugodj meg ... kicsi... ne sírj... meglátod — .hirtelen elkapta a lány állát szájon csókolta. Aztán felugrott, eloltotta a villanyt. Pár másodpercig dermedt csend volt, majd a lány odaszaladt az ablakhoz, kihuppant rajta. Semmi baja nem lett: a párkány alacsonyan volt. Több mint két hétig nem történt semmi, csupán egy klubnap zajlott le; és július másodikén a gondnok közölte vele, hogy fizetését 860 forintról 960-ra emelték. — De most aztán vége — mondta az öreg. — Ennyi fizetést még nem halottam egy takarítónőnek ... Ha tovább akarják emelni, előbb egy-két paragrafuson át kell bújni... — Köszönöm szépen ... — mondta Rózsika. És az ablakkiugrást követő tizenhetedik estén bement Kobzoshoz. A főmérnök egy darabig értetlenkedett, mire kijelentette, hogy „inkább magával, mint azzal a pocakossal”. Akkor a férfi nagyon is ügybuzgó lett... pár nap múlva, viszont azt mondta, hogy a fölvétel nem csak rajta függ, és ő most egyedül nem kezdheti ütni a vasat, mert gyanús lenne a dolog... ugye ... mert a többiek mereven ellenzik ... ugye.. . A főtechnológus tojáslikőrrel várta, mert tudta, hogy ő az összes ital közül még ezt viseli el legjobban; a szerelde vezetője orkánkabátot hozott neki Bécsből, de aztán megvallotta, hogy nem veheti föl, ha az igazgató ellenzi... Ennél a pontnál a méreg elfullasztja a hangját. A pohár után nyúl, és egy hajtásra becsúsztatja a féldeci meggyet: — De az már úgyis olyan mindegy volt. Különben is: én rontottam el a lépést. Mert nyilván az történik egy gyárban, amit az igazgató akar. Ez tudhattam volna. Rózsa ilyen rájövős természet: arra is csak később jött rá, hogy a történtek után meg éppen nem engedik majd el a férfiszállóból. Ezért gyűlöli mindegyiket feneketlenül, és azzal vádolja őket, hogy tudatosan csinálták az egész csinnadrattát, az egész „vezetők humanizmusá”-t, hogy majd így behállózzák. A másik oldalról viszont később azt állították, ő mesterkedett sokáig, hogy befekhessen az ágyukba és így kompromittálja őket, felelős gazdasági vezetőket. S abban az időben, mikor én az ügyet megismertem, már mindkét fél meggyőző motívumokkal tudott szolgálni saját állítása igazolására; és szentül hittek felháborodásuk teljes jogosságában. Rózsi újabb és újabb határidőket kapott. így múlt el a nyár, és jóc* új hideggel, új szitáló köddel október. A klubnapok valahogy megritkultak, megszürkültek, aztán egészen elmaradtak. A férfiak reggelenként továbbra is köszöntek Rózsinak, de nem álltak meg egy-két szóra, hanem mintha még meg is gyorsították volna léptüket. Ha a gyerek a lábuk alá szaladt, élénk „pardon!" kiáltással kerülték ki. A pártti'kár egyszer az ebédlőben kérdezte meg Kobzost, mikor lesz új összejövetel, a gyerekei reklamálják, mire Kobzos azt felelte, tudomása szerint ő nem kultúrfelelős. Az igazgató viszont úgy vélekedett, hogy cserélődik a társaság, sokan lakást kaptak, Toka elvtárs is, meg Zsebe t>társ is, a fő tréfamesterek; az újak pedig még nem szoktak össze. Ilonka néni a gyárkapuban kapta el Rózsit, és megkérdezte, miért olyan ritkán jár hozzájuk. O azzal védekezett, nagy a sár, mindig esik az eső, Gerzsonnak a múlt héten is hőemelkedése volt. — És mi van, bejössz a szalagba? — Be. . . most már biztosan be! — mondta a lány, de közben egyre a földet nézte. Harmincas, fekete hajú, alacsony homlokú munkás költözött a szállóba október közepén. Rózsa először csak egy pillanatra látta, és ijedtében elbújt: azt hitte, Tóni. S ahogy éveken keresztül nagyon szeretett volna vele találkozni, úgy rettegett ettől július eleje óta. Persze, nem Tóni volt, hanem az Alföldről jött elektroműszerész. Többször beszélgettek esténként, eleinte a tv-szobában, aztán a férfi megbarátkozott Gerzsonnal, és be-hejárt hozzájuk. Jókat hancúrozott a gyerekkel. Aztán egyszercsak megkérdezte őt, mennyit kér egy éjszakáért. Rózsa nem tudta, sírjon-e vagy kivájja a szemét. — Menjen ki! — Életében 24
