Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
A fiú nagy volt, fejlett, 464 dekával jött a világra, haja is volt, legalább 5 centi hosszú fekete haja, és egymástól távol ülő szeme. Rózsika titokban hosszan elszemlélgette, vizs- gálgatta, de nem jutott eredményre: a fekete haj és a távolülő szem jellegzetessége volt mostohaapjának és Tóninak egyaránt. Más jelet meg nem talált rajta. Ezért vonogatta a vállát, mikor kérdezték tőle, hogy milyen nevet szán neki. „Ugyanúgy lehetne József, mint Antal” — mondogatta többször elgondolkodva. Nem vette észre az egyik-másik látogatója arcán megjelenő mosolyt. Egyébként, ha észreveszi, azzal sem törődik. Ha Ilonka néni mondana neki csak három elitélő szót, akkor még kútba is ugrana tán, de a többi ember véleménye nem érdekelte. Ilonka nénitől azonban mi sem állt távolabb, mint hogy prédikációkat tartson. Naponta bejött, ragyogott a boldogságtól, egyformán gügyögött a gyereknek és az anyjának, egy szép napon pedig fiatalemberrel tért meg. Újságíró, mondta, a megyei laptól, a gyárba jött riportot csinálni, és ő elkapta, elhozta ide. A riporter el volt ragadtatva, kérdezgetett, jegyezge- tett, katalógust készített az ajándékokról, a nővér bediktálta a napi súlygyarapodást, végül arra a kérdésre került sor, hogy mik a boldog anya tervei. Itt aztán lelappadt a szépen gömbölyödő riport. Hiába segített az újságíró, hogy „jó munkával megkeresem nevelési költségeit”, hiába vélte Ilonka néni, hogy „bemegyek a gyárba, szakmát tanulok”, és hiába szólta el magát az ágy fejénél álló nővér oly módon, hogy „keresek egy szolid, rendes férfit, és hozzámegyek”, Rozika csak rázta a fejét. Végül, mikor minden kötél szakadt, akkor kijelentette, hogy nincsenek tervei a jövőre nézvést: jól érzi magát, örül az életnek, boldog, de terve — az nincs! Minek tervezni? Mi hiánya, mi baja van őneki? Mindent megkapott, amit egy fiatal, erkölcstelen lány csak megkaphat, sőt, sokkal többet. Mindezt nyugodtan, csendesen mondta, minden tétovázás, akadozás nélkül. Még mosolygott is hozzá. Végül is az újságíró ránézett az órájára és felugrott, hogy neki megy a busza, jaj, talán már le is kési, rohanni kell, elnézést kér, és jó egészséget kíván! De az udvarról még bekopogott az ablakon, és beordította utolsó, hézagpótló kérdését, hogy mi lesz a gyerek neve. A neve mi lesz?! Mire Rózsika ismét megvonta a vállát, és kiüvöltötte, hogy még nem tudja, ugyanúgy lehet József, mint Antal. „Esetleg Gedeon vagy Kamill” — mondta csendes epével a nővér, és igyekezett ki a teremből. Megjegyzésére olyan harsány kacagás robbant ki, hogy az újságíró lekapta odakint a fejét, és végül eltűnt. A cikk persze nem jelent meg. Megint csak vállalati autó vitte Lillafüredre, de Kovács néni most nem tudott menni, hanem pakolás közben egyszercsak azt mondja: „Máskor, kislányom, ne beszélj olyanokat, mint a kórházban az újságírónak.” — „Miért, Ilonka néni? Bűnös vagyok én?” — „Dehogy vagy! Egyáltalán! Látod, még a törvény is kimondja, hogy nincs törvénytelen gyerek. És látod, mindenki hogy szeret...” — „Hát akkor?! Miért nem lehet róla beszélni?” — „Hát... tudod... nézd csak: van sok minden, amiről nem beszélünk. Például ha pattanás van itt- ott. .. Pedig az se bűn, csak — van.” A szülési szabadságból talán két hetet sem töltött a gyári munkásszálláson, mert Lillafüred után leküldték a vállalat balatoni családi üdülőjébe. A gondnokházaspár egy kicsit morcosán fogadta, de mikor kiderült, hogy maga takarítja a szobáját, sőt a folyosót is fel- söpri, akkor megenyhültek iránta. A legközelebbi szombaton megjelent a főkönyvelő, a főtechnológus és a főmérnök, velük három takaros macska, köztük a hegyes mellű főmérnöki titkárnő. A víkendezők vacsora előtt megnézték a kicsit, minek során kiderült, hogy még mindig nincs neve, és hogy éppen kedden lesz kéthónapos, aztán megvacsoráztak mindnyájan, majd a hatok elindultak, hogy keressenek valami „elfogadható helyet” a téli Balaton partján. A vállalat nagy személykocsijával mentek. Kicsit szorsan ültek, a titkárnő mondta is a főmérnöknek, hogy miért nem hozta el a kocsiját, de Kobzos csak legyintett: „A, ilyen rossz utakra...” Végül is betüremkedtek, a főtechnológus vezetett, és Rózsika előtt teljesen világos lett, amit előbb hónapokon át nem tudott megérteni, hogy ti.: minek a vállalatnak ez a marha nagy kocsi. Elmúlt a vasárnap, sőt hétfőre virradt, a rianás nem jött, és a víkendezők nem mentek haza. Hétfő reggel a főtechnológus és a főkönyvelő bekopogtak Rózsikához, a gyereket kezd17