Forrás, 1973 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 2. szám - Kunszabó Ferenc: Harmincezer takarékban (kisregény)
Reggel úgy igyekezett, hogy háromnegyed nyolckor ne azon a folyosón legyen, ahol a főnökök laknak: Sikerült. Pontosan nyolc órakor föllélegzett. Nyolc tízkor a gyárból átszóltak telefonon, hogy menjen föl a főmérnökhöz. A titkárnőnek rándult egy párat az arca, míg hurkákba tornyozott, hullaszínü haját meghordozta asztala és a párnázott ajtó között. — Tessék befáradni! — mondta aztán, és alulról sandított végig a kis csapzott takarítónőn. Rózsika akkor kapott a hajához: sietségében kendőt sem kötött. Már mindegy. Az iroda hatalmas volt, inkább terem, mint szoba. Nagy, fekete asztal állt szemben az ajtóval, három sarokban valamiféle páfrányok, hasonlóak a szálló klubjában lévőkhöz, csak sokszorosan nagyobbak. A negyedik sarokban ernyős lámpa pótolt bele a kevés reggeli fénybe; a kerek asztal körül fotelek. Négy fotel, mindegyikben egy ember. Rózsika ismerte őket látásból — mindenkit csak látásból ismert — az igazgató, a főmérnök, a főkönyvelő és a szalagüzem vezetője, aki párttitkár is volt egy személyben. Neki a hosszú kanapén mutattak helyet. Előbb azonban a főkönyvelő lesegítette az esőkabátját, és fölakasztotta a fogasra, az orkánok közé. — Iszik egy feketét? Nem tudta, illik-e egy takarítónőnek vagy sem. Aki ráadásul állapotos is. Nem vártak azonban a válaszára: a főmérnök három rövidet nyomott egy fehér gombon. — Dohányzik? — kérdezte az igazgató. — ...Persze, nem dohányzik — adta meg önmagának a választ, aztán körbekínálta a társait. — Nem zavarja a füst? — kérdezte a főmérnök, mielőtt gyufát gyújtott volna. Egyre inkább az volt az érzése, hogy most valami nagyon-nagyon rossz dolog történik vele... Ezek itt most bohóckodnak, udvariaskodnak, hogy aztán annál jobban ráripakod- janak. Aztán észrevette, hogy egyikük szája mozog. Az igazgató beszélt: — ...természetesen. De mi is hibásak voltunk, hogy nem érdeklődtünk a maga élete, sorsa, helyzete iránt, pedig nap mint nap láttuk, találkoztunk magával... ahogy Kobzos elvtárs mondta, hogy mi történt tegnap... Nyílt az ajtó. A titkárnő hegyes mellének magasságáig emelte a tálcát, mielőtt egy meghajlással letette volna a csipketerítőre. Rózsika átpillantott a szembenlévő sarokra, és hálásan pihent meg tekintete a páfrány porolósínylette hatalmas levelén: — Én mondtam a főmérnök úrnak, hogy ne... majd én ... de a főmérnök úr.. . — ...Főmérnök elvtárs... — osztott ki egy kis megrovó mosolyt a titkárnő, majd kilibegett a teremből. Rózsika fehérre szorította balkeze ujjait. — ...mert én csak azért, hogy... nem is gondoltam volna... mondom: másnapig ott maradjon?... Aztán kérdezte... aztán mondtam... De én a rongyot el akartam... de a főmérnök úr... — szaktárs... — hajolt előre barátságos mosollyal az igazgató. Rózsikába belefagyott a szó: ha kirúgják, megy a villanynak; csak fel kell mászni az oszlopon, és megfogni a drótot... mindenütt ott a halálfej... ha ez előbb eszébe jut!. .. Ekkor ismét elkapta az a furcsa hányinger, ami először akkor lepte meg, mikor otthonról szökni indult. De most valóban okádnia kellett volna: tudta, hogy vasárnap hajnalban a főkönyvelő jött haza részegen, és a zuhanyzóba ment. . . sok mindent összeehetett éjszaka, és az egészből sűrű italszag áporodott szét. A párttitkár hátraborzolta szőke haját: — Értse meg! Nem arról van szó, hogy... hanem arról van szó, hogy... még egyszer megborzolta a fejét. — Pedig tudtuk, hogy az ifjúságvédelmi bizottság... csak azt nem tudtuk, hogy... ezt a mulasztást akarjuk pótolni! Rózsika egy picit kilöttyentett a kávéból. — Én tudok még dolgozni!... — Szó se lehet róla! — mosolygott az igazgató, és a gyanúsan lengő csészét kivette a kezéből. Összeesett. 15
