Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - HORIZONT - Sütő András: Kemény János ravatalánál
SÜTŐ ANDRÁS Kemény Dános ravatalánál Kemény János, aki néhány hete még, friss kéziratához — akár egy szőlőfürtöt — a mosolyát, varázsos elfogódottságát csatolva a szerkesztőt kereste; az ember, akinek vágyai között elfészkelte magát a gondolat, hogy valahová napos, széljárta magaslatra költözve a tüdeje könnyebb lesz, írása pedig súlyosabb — s aki ezt a vágyát, mosolyos türelemmel felruházva egyik esztendőből a másikba költöztette ; a betegen is közügyi munkát vállaló ember, aki a véle beszélgetőtől bocsánatot kért, hogy most egy kicsit el kell fordulnia — fuldokolni, ez a mannatermészetű ember, akitől maga a türelem tanulhatott várni s a szerénység is szerényebbnek lenni; váratlanul s mindannyiunkat gyászba rántva, a halál szigorát öltötte magára. Arca kérlelhetetlen a megsemmisülésben. Mosolyát, amellyel mint valami fehér zászlóval, korszakok szögesdrótjain vágta át magát, eldobta. Vagy csak elejtette? Tűnődésünk ezen nem változtat. Utolsó napján, csapzott viaskodásban láttam őt először komornak. Oligarchának. A maszkot — a fejedelmi leszármazottságét — mintha egyetlen ellenfelének, a halálnak tartogatta volna. Mert hisz akkor sem használta, mikor a legközönségesebb hétszilvafás is csatamént képzelt maga alá. Mondják: utolsó világos óráiban Boldogságországról beszélt. Vasgúnyájukat elkoptatott mesehősök hitével a királylányról, akit saját jóságaként a jövőbe vetített. Élni szeretett volna még, de nem a puszta létét, hanem élete művét akarta befejezni: egy hosszú, s a maga nemében egyedülálló életpálya foglalatát, nemzetiségi létünk fél évszázadának súlyos tanulságaival. Nagy veszteségünk, hogy önéletrajzi regényciklusa befejezetlen maradt. Hatvannyolc éves volt; önmagáról szólva, mi mindent kellett volna még rólunk elmondania! S mi rejtőzhetett még szándékaiban és képességeiben! Hunyt pillái alatt, tudatának rendre kihunyó fényjelei után kapkodva, egyedül ő láthatta megíratlan könyveinek szikleveleit. Mindannyiunk sorsa. Befejezett életmű nincs. Lehetőségeit nézve: egy Balzac is torzó. íróember — a legtermékenyebb is — műveinek sziklevélerdejét a sírba magával viszi. S nem igaz,hogy mások a nyomába lépnek. Kidőlt fa helyébe másikat lehet ültetni. Embert is a székbe — a hivataliba. A művész pótolhatatlan. Kemény Jánosunk is csak egy marad. A természeti világ bolyongó szerelmese, ki a havasok erdőrengetegét viharaival és fűszátneszeivel, magyar s román pásztorok, favágók összegubancolódott sorsával, küszködő napok és gímszarvasok robajával az olvasólámpánk fénykörébe lopta. Az emlékeinkbe — kinek-kinek saját rezervátumaként e vasléptű, fémcsengésű korszak küszöbén. Hozzáfogható irodalompártoló embere sem volt ennek a tájnak. Kemény János az erdélyi magyar irodalom mindenkori legnagyobb mecénása. A fogalom hajdani név szerinti veselőjétől, aki Horatiusnak és Vergiliusnak volt kebelbarátja, minden jel szerint az is megkülönbözteti, hogy anyagi javainak nem a fölöslegét, hanem a velejét áldozta művelődési-közügyi célokra. Életét szegényen kezdte s egy váratlan örökség lehetőségeivel gazdálkodva — lapot, könyvkiadót alapítva, színházat, a kisebbségi sorsban folyton összeomlót támogatva, irodalmi díjakat kitűzve — a bezáruló körnek irányában újra csak a kezdet állapota felé tartott. Anélkül, hogy erdeinek metamorfózisát — amiként azok díszletekké, színészgázsivá változtak — dobra verte volna. A mecénások nagy részétől az is megkülönbözteti, hogy sohasem nézegette magát saját bőkezűségének tükrében. Amiként szenvedéseinek gyászszalagját sem tűzte a hajtókájára. Sorsának mindenkori állapotát úgy hordta, mint a lélekmelegítőt: ing alatt. Az életét összegező Kemény János ugyanaz volt, aki szinte gyermekfővel, huszonhárom évesen, épp negyvenöt esztendeje, az Erdélyi Helikon írói munkaközösségét létrehozta. A látványos pálfordulatok és eszmeváltások kedvelői számára — önmagával mindig azonos lévén — ilyenformán nem hagyott hátra semmi föltárnivalót. Nem volt forradalmár, de munkásságának és emberi magatartásának tápláló forrása közös volt a haladó mozgalmakéval: a cselekvő emberség. Az értékelő hajlam — akármily szigorú Jegyen is — kénytelen őt félreszólítani az elvont humánum őskeresztényi szeretetasztalától. Félre, azaz balra, a nagyobb kockázatok területére. Kemény János, társadalmi talajának mozgásirányával szembefordulva, az anti- fasizmus romániai erőit támogatta. S közvetett módon a munkásmozgalmat. Nem annak győzelme után — a hívek elszaporodásának idején —, hanem horogkeresztes napokban. Ezért nem fedezhető fel arcán az elkésett önvizsgálat vagy a kényszerű alkalmazkodás szomorúsága. A túlzásba — és türelmetlenségbe — oltott buzgalom sem, amely azokat jellemzi, akiket a történelem sodra evezőik ellenére sodort közibénk. Közibénk? Lépjünk ki nyugodtan az ő nevével is a művészetkedvelés köréből. A közügyi — nemzetiségi — felelősségérzet tágasabb mezejére. Aki igazán meg akarja őt ismerni: a szükséges körülnézelődés után ereszkedjék le a Helikonról; a Múzsák szent ligetét elhagyva vegye számba vándorlásainak és megpróbáltatásainak valamennyi állomását: szótalan helytállását mészégető kisemberek és mindenkori nagy érdem kovácsolok között; konfliktusait az emberiség boldogságáért rajongó embergyűlölőkkel, tűnt korszakok bűnös csecsemőt kereső Heródeseivel. Szinte mosolyától nyílott az ajtó, amikor — másfél évtizede — az Új Élet munkatársaként közöttünk megjelent. Nem kérdezte: mi légyen a tennivalója. Félbe-szerbe maradt terveivel, mint akármelyikünk, roskadásig terhelten ült az íróasztalához. Művészi fogadkozások ügetőversenyében a mondatát ott 40
