Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Borsos Miklós: Visszanéztem félutamból

— amint Kallós megjegyzi Kriza és Ortutay egyik észrevételével kapcsolatban — „nem a ballada régiségének, hanem csak az élő csángó nyelv régies voltának bizonyítéka”. A gyűjtemény egyik legnagyobb értéke, hogy erre a modern világban is élő nyelvi rekvizitumra tár kaput. Kallós jó szemének köszönhető, hogy a Domokos Pál Péter-féle annyiszor megcsodált csángó anyag újabb és újabb darabokkal szaporodott.

A Balladák könyve páratlan jelentőségét mindennél jobban jelzi a 259(!) első közlésű anyag: Kallós egymaga több (162) kottás darabot közöl, mint az eddigi összes gyűjtemények együttvéve. (Csak összehasonlításképpen: a Bartók—Kodály-féle gyűjtésben 57 kottás darab szerepel.) Hátha még Geleji Katona István egyik mondását (1645) — „Csaknem mennyi magyar vagyon, megannyi módon ír” — a kötet balladáira vonatkoztatjuk, azonnal előttünk áll a magyar nyelv száz és száz variációját fölmutató kincses kert. Amelynek színét nem kis mértékben a balladaéneklők tarka serege adja. Miklós Gyurkáné Szályka Rózsáé mindenek előtt a pálma, de ha ideírunk az erdélyi nevek jellemzésére két énekest: Kovács Gyuri Jánosné Fekete Gyuri Jancsi Kati (szül. 1907) és Szász Zsiga Andrásné Székely Mari Szíp (1922) — már jellemeztük azt a talajt, amelyben a régiségével is friss színeket hozó virágok fakadtak. S ha arra gondolunk, hogy az énekesek között olyan fiatalokkal — Eke Anuka (1957), Farkas István (1953) és Cigenás Anna (1951) — is találkozhatunk, akik a balladaéneklést nem valamilyen régies hobby- nak, hanem az anyanyelv megtartó erejének tekintik, még sokáig lesz munkájuk a népköltészeti kincs feltáróinak.

Ahogyan a Haja, haja virágom című virágének-gyűjtemény Szabó T. Attila gondozása nélkül beleveszett volna az idő ködébe, éppúgy a Kallós-féle balladacsokor is szárnyatlan maradt volna. Két tudós

— gyűjtő és elméleti szakember — együttes munkájára volt szükség ahhoz, hoyg a Balladák könyve önálló műalkotássá formálódjon. Szabó T. Attila 40 o'dalas tanulmánya (A hazai magyar népballada- gyűjtés életútja) olyan ismeretlen adatokra és összefüggésekre is fényt derít, amely ezután remélhetően nemcsak a folklórkutatókat fogja ösztönözni, hanem az olvasókat is a Balladák könyve újabb és újabb kézbevételére serkenti.

SZAKOLCZAY LAJOS

Borsos Miklós: Visszanéztem félatamból

Borsos Miklós megírta a maga hajszálgyökereit. Nem esetleges itt az lllyés-kötet címére való utalás, hisz Borsos grafikája díszíti Illyés Gyula könyvének borítólapját, és a művész önmaga vallja be az illyési gondolat ihlető, sugalmazó erejét: „Ebben az írásban is a hajszálgyökerek ezreiről szóltam, honnan szívták az éltető, tápláló nedveket ahhoz, hogy megcsináljam azt a néhány művet, melyek életünknek értelmet adnak.” Mos t nézzük meg közelebbről Borsos önvallomásai alapján, melyek voltak legerősebb, legtáplálóbb „hajszálgyökerei”?

Az életút feléről visszapillantó Borsos a nagyszebeni „aranykor” édes pillanatait érzi igazán feledhetetleneknek. Ezek legtávolabbra nyúló gyökerei. A kétéves festeni készülő gyerek már a későbbi művészt sejteti. Az iskolai élmények közül is az alkotással összefüggő a fontos: a tanító néni a fazekashoz küldi agyagért. „Nedves agyag szaga, korong; iszapos, latyakos keze, szemüvege az orra végén, kese kóchaja: mesebeli manót láttam benne” — írja. Ahogy Móricznak, neki is a gyermekkor adja a legtöbbet. Ezek az évek felejthetetlenek, hatásuk messzesugárzó. Mindig hallja a suhanó szánok csilingelését, mindig őrzi az első karácsony kedves ajándékának, a hintalónak az emlékét, nem felejti a Fogarasi- havasok képét, aszebeni vásárok kavargását, a lacikonyha illatát. Majd a Nagyszebenből Győrbe költöző családot gyász éri: meghal édesanyja. Egy diákköri élményt nagyít fel a visszanéző szem lencséje: egyszer egy tanárral szembefordulva, szellemi fölényét bizonyítva felelt a fiatal Borsos Monet-ról és az Impresszionizmusról.

Bartók Béla híres népdalfeldolgozását, az Elindultam szép hazámból címűt idézi a könyv címe: „Visszanéztem félutamból.” A cím választása vallomás is. Borsos kora gyerekkora óta rajong a zenéért, s a felnőtt művész is szívesen veszi elő hegedűjét, hogy a tihanyi piros gerendásszobában felhangozzék a zene. De itt, ennél a hajszálgyökérnél hadd jegyezzük meg: Borsos életében, művészetében együttes élményként hat a táj és a művészet. Nemcsak színeket vesz észre, hanem azok hangokat juttatnak eszébe. S úgy hisszük, ez az együttérzékelés jellemző Borsosra. Például: „A kora tavasz aranybarnái és barnászöldjei az egész tájat ünnepi zenei hanggal itatták át. A barnák kimeríthetetlenek. A barna nem szomorú szín. Tud az is lenni, mint a gordonka, bár az sem mindig szomorú.”

87