Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Bata Imre: Németh László kísérleti dramaturgiája
de mindig visszafogott tragikumnak. A magyar történelem is ez idő tájt: a tragikum fenyegető közeledése, de a kataklizma után mégis — mintha nem lettünk volna aktív részesei. Előbb a vita, mi lesz velünk, utóbb a meditáció, mi is történt. A Németh László-drámáról szólva megállapíthatjuk tehát, hogy a személyes élmény analóg a kollektívvel, hogy amaz hordozza emennek pátoszát. Ami a drámákban az akció előtt rekedt tragikum, verbális drámaiság, a kollektívum életében talál megfelelésre. Ami történik, velünk, de nélkülünk történik, s mi a történelem alatt — elviselők, a történelem által — kényszerítettek előbb vitázunk, aztán meditálunk, csak a tragikus akció aktív részesei nem vagyunk. Sors ez is. S Németh László ezt a sorsot fogja be drámáiba, midőn a nyelvben találja föl a tragikumot. Neki a nyelv különben is médium. Sokkal többet tud a nyelvről, mint író tudni szokott, mint írónak tudnia kell. A nyelvbe roppant idő zsúfolódik, s Németh László érzi a magyar nyelv archaikus ízeit. A magyar nyelv görögségét. Drámáiban Sophoklest támasztaná föl. Leginkább Elektrát, aki ott ül az ő lelke mélyén, s kicsit a közösség öntudatlan szféráit is betölti különös lényegével. A nyelvben látja meg a tragikumot, s mindig sorsdrámát formáz belőle. Sorsunk, amivel nem bírunk, amiről kellő időben nincs is pontos tudomásunk, ami épp ezért győz is fölöttünk. Sorsunk: elhibázott életünk öntudata. Ám ez a sors a görög drámák — sorstragédiák — légkörét kínálja, miként a nyelv is az archaikus görögségre emlékeztet. Sophokles drámáinak szertartásnyelvére. Németh László papírszínháza, s most kísérleti dramaturgiája tehát egyáltalán nem rokonítható semmi nyugati vagy más égtáji dramaturgiával. Papírszínház, ha nem kerül színpadra a dráma, kísérleti dramaturgia, ha kísérleten mást értünk, mint az esztétikát. Ez a szó itt rokonabb azzal, ahogy az Utolsó kísérletben a jelzett szó jelentését érthetjük, mint az irodalmi kísérletezés tartalma diktálná. Hogyan lett az utolsó kísérlet jelzett szavából jelző: kísérleti, ez az a történet, mely Németh László sorba kötött sajátos tragédiát elmondhatná. Mint az is, hogy e kétkötetes kísérleti dramaturgiának a legjobb drámai műve a Csapda, egy olyan dráma végre, melyben a tragédia a cselekvésben nyilatkozik meg. Talált Németh László egy témát — Puskin tragikus életzárását, amellyel lírai azonosulásba kerülhetett. (Nők szövik Puskin körül a hálót, kezdetleges szellemi viszonyok közt egy nagy irodalomorganizátor stb.) S a téma oly nyilvánvalóan diktálja a kifejletét, hogy ez a vég hevíti föl a nyelvet, nem a vita és a meditáció. A csapda, ez a neve a tragikumnak, itt ismeri föl saját sorsának tragikumát Némeht László. Megannyi csapda az életúton, mit megkerült vagy kilábolt belőle. Mert csapda a halál is, mely szelíden és visszavonhatatlanul készül. „Az egyetlen megmaradt lagymatag kelepce, amelyet a halál dráma nélkül is felnyit, ...” A csapda, a kelepce, ha van erőnk zuhanni vagy ellenállni, ezen múlik a dráma. Megannyi csapda e kísérleti dramaturgiában. Bolyai Farkas rögeszméi; belőlük készül a csapda Jánosnak. A rögeszmék viszont a viszonyok által képződnek; Jánosnak is adatik ilyen. Csapda az írás ördöge is, s Gandhi végzetét is csapdaképződmény teljesíti. Építi magának, épül neki. Csapda a kiscsalád s a nagy sem különben. Mert csapda volt a „gályapadból laboratórium” metamorfózis is, hiszen sokkal jobb lett volna fordítás és nyelvészkedés helyett drámát, regényt és esszét írni az ötvenes években, hogy a hatvanas évek „csöndes szobája”, sajkódi aszkétamagánya helyett barkácsolás és szemlélődés ideje jött volna inkább, mint lett új csapda a mulasztott művek pótlása. „Az a lírai indulat, amely egy témát leránt s egy hőst magára ölt, nem csekély energiát kíván, s a betegség ezt lúgozta ki.” Kétszeres nekifutás egy-egy témának, magyarázkodások a művek előtt, s utánuk hasonlóképpen: a kísérleti dramaturgi a torokszorító lírája. A hanyatló szellem küzdelme az anyaggal. 89
