Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 5. szám - JEGYZET - Szalay Károly: Mocsár Gábor, a szatirikus
SZALAY KÁROLY Mocsár Gábor, a szatirikus Legutóbb megjelent kisregénye, a Ki vágta fejbe Hudák elvtársat?, szatíra. Szellemes, kitűnő olvasmány, amiért érdemes lelkesedni. Sajnos, az akusztikátlan magyar kritikai életben ez a mű is szinte visszhangtalan maradt. Mintha a kritika és az olvasó elveszítette volna érzékenységét a jó olvasmány iránt, s csak a kuriózum, a szenzáció, a pikantéria, a harsány dilettancia lelkesítené. Az a langyos „sumákolás”, ami Mocsár művei, s kivált e legújabb kisregénye körül volt és van, ezért bosszantó; kritikai életünk nem tud igazán lelkesedni, de nem tud igazán dühöngeni sem. Nem ez az első szatírája. A Kerek egymillió, a Pávatoll, az Illetlenek olyan előzmények, amelyek okkal hívták föl a figyelmet Mocsár szatirikus tehetségére is. Humoros, ironikus mű kicsúszhat még a legmogorvább elbeszélő tollából is, de egy ilyen sorozat már nem pillanatnyi hangulat következménye, hanem írói karaktert meghatározó konstans indulaté, szemléleté, erkölcsi magatartásé. Annál meglepőbb ez az „új” Mocsár Gábor-i arc, mert elhivatott közéleti szereplése, életműnyi regénye, novellája, szociográfiája, a mindennapi élet praktikuma iránti érzéke, irtózása minden cinikus fölényeskedéstől, az ország, a nép dolgaiban nem ismerek tréfát jelszava, s főleg az a megnyilatkozási mód, ahogyan kifejezésre juttatta véleményét, sohasem sejtette velem a szatirikus vénának ezt a bizony erőteljes jelenlétét. Modernség és filozófiai alapállás. Mocsár Gábor rendhagyó szatirikus, nemcsak azért, mert a publicisztikából, a pártszemináriumból, a vidéki közéletszervezésből, a szociográfiából hajtott ki szatírája, hanem azért is, mert erősen elüt a manapság divatos irányzatoktól. A mai világirodalmat és részben a mai magyar irodalmat is a polgárságból kiábrándult, a kapitalista életformát gyűlölő, de szívében-lelkében polgárnak maradt, és csak kapitalista módon élni tudó szatíraírók írják teli szatírákkal. Mit jelent ez? Ezek az antiburzsoá polgári szatirikusok kiábrándultak, reményvesztettek, cinikusak, anti- plebejus érzéseiket megőrzik a szocialista keretek között is, legföljebb jól-rosszul leplezik arisztokratizmusukat, s életérzésüket átviszik mindenre. Önmaguk belső morbiditását átsugározzák a valóságra éppúgy, mint a valóság megfogalmazására. A képtelenség, a groteszk, a bizarr, a színpadi és szépprózabeli formabontások, útszéli közhelyekké vált merészségek, zaftos kiszólások, ízléstelen jelenetek, meghökkentőnek szánt kijelentések, képi és nyelvi homályosságok, álbölcsességek, filozófiai mélységlátszatok keltése, giccsek nagy művészetnek hazudása, mindez a süllyesztőbe jutott nyárspolgárművész rémlátásainak a következménye, aki alól kicsúszott a társadalmi rend, kicsúszott a haza, semmivé lett az erkölcs (közerkölcs és magánerkölcs egyaránt), s a valóban néha oktalanul viselkedő tömeg szívet szomorító látvány; öntudatlan marhacsorda. Amin csak megvetően kacagni szabad. Ez a szerencsétlen szatirikus nem érzi jól magát sem a kommunizmusban, sem a kapitalizmusban, sem az átmeneti társdaalmi formákban, csak utazni szeret, egyikből a másikba. Nem létezni szeret. Ezt a fajta szatirikus alapállást kiáltották ki modernnek, filozofikusnak, korszerű életérzések kifejezésének. Mocsár ettől teljesen idegen műveket hozott létre. Ő is tud keserű, kétségbeesett, kiábrándult, utálkozó, meghasonlásról, válságról hírt hozó műveket írni, de két dologban megingathatatlan a meggyőződése. Az egyik: „A táj — kecsegtető. Hazának alkalmas. Máig annak bizonyult” —írja Nálunk vidéken című kötetében. Az e tájon élő népet vállalja, hibáit tudja, erényeiért szereti, s akármilyen gyilkos szatírával gúnyolja, vele a közösséget soha meg nem tagadja. Másodjára meg- győződéses szocialista. Á jövő lehetősége azonban nem borítja előtte rózsaszínbe a 81
