Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 4. szám - HORIZONT - Szalay Károly: Bulgáriai töredékek
közelemben ismerős arcot; mindenfajta értelmiségi testület és rendezőség, szerteszóródott a gyászoló tömegben. Amely most már, hogy Jánost birtokába vette: egyedül az éggel pörlekedik. „Az embereket te meg hagyod halni!” Favágó munkások, juhászok, tehenészek s a földnek változatos munkásai között széjjelszórtan egy-egy főiskolai professzort, jeles írót, zeneszerzőt, képzőművészt látok. S ha érzésem nem csal: törvényszerűség is mutatkozik e látványban. így vagyunk együtt. Mint az a két öreg paraszt is, aki közös botra támaszkodva baktatott föl ide a Helikon-asztalig. SZALAY KÁROLY Bulgáriai töredékek A határon Áthaladtunk a tengernyire dagadt Dunán. Ruszé. Várakozás. Az első bolgár szó: sznezsenka. Fordítom: Schnee hó németül, zsenka asszony oroszul. Hóasszony? Játéknak jó, de valóban fehér és édes, joghurt műanyagpohárban. És az óriás szőlő neylon zsacskóban, megmosva. Bolgár állomások elmaradhatatlan csemegéi. A vámosok barátságosan legyintenek magyar voltunkra — a szomszéd kupéban foglalatoskodnak; nálunk járt bolgár turisták sok szőnyeget hoztak, vámot kell fizetni. Csak két bolgár asszony törődik velünk. Hoztunk-e gyümölcsöt, zöldséget, virágmagot? Féltik és védik a hazai termést az esetleg behurcolt fertőzésektől. Ez már az a Bulgária, amit elképzeltem magamnak: a termesztők országa. Az első képek Az idegen rögtön azt keresi, mi az, ami más, szokatlan, karakterisztikus az új országban. A táj, a barna lankák, fonnyadt terepszínű, őszi legelők még itthon is elmehetnének, csak a fehér kőszilánkok, szirtcsonkok, keskeny köves utak szokatlanok. Szamarak, szamarak, vörösbarna, majdnem fekete tehenek, kőverte legelőkön birkanyájak. Itt-ott, ritkán, török bugyogós asszonyok. Szikár, fakózöld, fakóbarna, kőszürke föld, fakókék hideg ég. De egy vasúti kitérőben zöldre, fehérre, pirosra pingált ősrégi, virgonc kismozdonyok csillogóra dörzsölt rézalkatrészekkel, mint rézgyűrűbe foglalt hatalmas virágcsokrok — az emberi szépségvágy, vidámság jelei. Az Iszkar völgye Csakhamar ámulhatok. Síksághoz szokott szememnek hihetetlen látvány. Kanyargó vízmeder, meredek sziklafalak, fehérek, Vörösek, szürkék, olykor csíkosán erezettek, mutatva roppant földmozgások erővonalait. Festő képzelete sem találhatna ki játékosabb kőalakulatokat, lósörényt egy hegyoldalon — kősziklából —, fekete barlanglyukakat, amikbe a bazilika beleférne, ormok, meredélyek; egy sziklacsúcson két hófehér kecske. A völgyből szökhettek föl oda. És alattunk a folyó, a mederben házak, falvak, a lapályon futball pálya, az Iszkar fölött „cérnavékony” kötélből, függőhidak. A fehér sziklák falrengetege Ljuti Brodnál kezdődik, és a mindig más formákat játszó szurdok Kurilónál ér véget. Útközben a Cserepiski monostor. Lába a patakban, élénkzöld lanka a túlparton, a kanyarban szikrázó szirtek. Aztán egy kis templomka pislogó sárga toronytetőkkel. Lakatniknál irtózatos, csontfehér meredek megint. Olyan fehér, 44
