Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Köves József: Hosszabbítás után (novella)
KÖVESJÓZSEF Hosszabbítás után „Az ember gyakran meghal egy kicsit.” 1. Bizony isten, jó lenne előre tudni, mit fognak szólni most a fiúk — gondolta Dorogi László —, mert az biztos, hogy nem úszom meg az egészet megjegyzés nélkül; nagyon reménykedett, hogy csak gúnyolódni fognak, ennyivel átvészelheti a történteket, kinevetik, s ő is velük nevethet majd, bármennyire nincsen nevethetnékje, dehát ezt így illik; eszébe jutott, hányszor gúnyolódott ö is másokon, a kis Bartoson például, aki képtelen volt eltalálni a kaput, ha bal lábára jött a labda; „fordulj hátra, akkor jobbra lesz!” — kiáltott rá az edzéseken, a kis Bartos pedig nevetett, de aztán összeszorította a száját, és megpróbálta újra ballal; egyszer, kétszer, százszor, ki tudja hányezerszer egy év alatt, amíg el nem tűntek a nyilvánvaló különbségek, és a kis Bartos bekerült a keretbe; Dóri jól tudta, minden játékos jól tudta, hogy bármennyire megtanulta használni a bal lábát a kis Bartos, azért mindig szorong, ha ballal kell megoldania valamit. — Az embernapról napra apró sebeket kap, és viszi-viszi magával örökké! — mélázott el a Doki, amikor egyszer erről beszéltek —, igen, magával viszi, talán már nem is tudja, mert a seb hamar heged, de belülről azért tovább vérzik, benne marad az emberben, igen! Mennyire nem értették a többiek Dokit; de Dorogi azontúl nem ugratta a kis Bartost, s amikor jugoszlávok ellen mellé rúgta a tizenegyest, ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy azért nem sikerült, mert valamelyik hülye kedélyesen odaszólt, hogy „ballal!”, ez zavarta meg Bartost akkor is, bár maga sem vette észre. Dorogi már közel volt a pályához, és egyre forróbb lett a teste, igen, a hosszú Dóri, Dorogi kettő, a közönség Dórija félt, rettenetesen félt. * Az a vasárnap az az ártalmatlannak tűnő futás a bal oldalon, az a hirtelen bizonytalanság, s már neki is elég bekiáltani, hogy ballal, és kibillen lába alól a pálya. * A második félidőben Turzó megiramodott, ő a közelében állt, úgy látszik, egy pillanatra elfeledkezett magáról, mertTurzónak egyszerre három méteres előnye lett, Balázs kijött a kapuból, de topogva megállt az ötösvonal előtt; Dóri futtában intett, hogy semmi veszedelem, beéri Turzót; utói is érte, ballal akart szerelni, vissza akarta kotorni a labdát a csatár elől, de eléje pöccintette, nem is értheti, hogyan, és Turzó robogott, ő meg leállt, egyszercsak nem működtek a lábai, pedig lett volna ideje, hogy utolérje még egyszer, de érthetetlenül megbénult, hagyta, hogy Turzó balra mozduljon az egyensúlyát vesztett Balázs mellett, és röhögve pöccintse a sarokba a labdát, könnyedén, akadály nélkül; a fiúk nem szóltak rá, de a nézők üvöltöztek, ez is furcsa volt, azelőtt soha nem tudta értelmükre szétválasztani a bekiabálásokat, zsivajjá folytak össze a hangok, de most, most élesen elkülönítve hallotta, hogy MANKÓT NEKI, MENJÉL NYUGDÍJBA, ELALUDTÁL. DÓRI BÁCSI! és hogy MINEK ÁLLÍTJÁTOK BE EZT A NAGYPAPÁT!! ezt a nagypapát — harminchat éves múlt néhány hete, és akkor, a bekiabálások után gondolt először arra, hogy talán mégis azoknak van igazuk, akik már hónapokkal ezelőtt mondták neki; hagyja abba; és a Doki is leült 8
