Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Balladák könyve
Szemle Balladák köm/ve Kallós Zoltán több évtizedes gyűjtőmunkájának darabjai kivételes szépségű könyvvé álltak össze. A bukaresti Kritérlon Könyvkiadó már a borító egyediségével, a magyarkapusi asszonyok hímezte kalotaszegi írásos mintával, jelezni akarta a kötet nem mindennapi értékét. Az egyik kollektív műfaj, a balladaéneklés mellé (gy került erősítő testvérként ama másik, nemcsak a népművészet különböző ágainak összetartozását, hanem a kollektivitással megsokszorozódó teremtő erőt is hirdetve. Mert a minden darabjában első közlésű anyag egybefogva nagy tettekre képes: szépsége és nyelvi gazdagsága Csokonai Vitéz Mihály álmát hívja elő. „Sok nemzeteknél egész századokkal is hátrább vagyunk a tudományokba és culturának egyéb nemeibe: oly foganatos eszköz van a kezünkbe, hogy ha azzal élni kezdünk, esztendők alatt is óriási lépéseket tehetünk utánok. Ez a mi saját anyai nyelvünk — a magyar nyelv”. Kallós Zoltán és a kötetet gondozó kolozsvári nyelvészprofesszor, Szabó T. Attila, valóban óriási lépés megtételére vállalkozott. Munkájukkal úgy vannak jelen az időben, hogy saját magukat és nemzetiségüket mindennél jobban becsülik. Illyéssel szólva: elsősorban önmagukért vannak, hiszen a külföld elismerése, a más nyelvterületre való belopódzás csak másodlagos. így ha a Diétái Magyar Múzsa írójának legfőbb vágyát nem is a legfontosabbnak tudták, akarva-akaratlanul, a magyar nyelv szépségének és „az egyiknél sem alávalóbb” elv tudatosításával hozzá igazodtak. A kötet Janus-arca — „egyik arcával a széles körű olvasóközönségre, másikkal a balladakutatás avatottjaira tekint” — magyarázza, hogy mindenki találhat benne a maga számára értéket. Azonban a különféle mutatók, magyarázó jegyzetek rendszere nemcsak a folklórtudományba elmélyülni kívánó tudományos kutatókat, hanem az érdeklődő vagy a népballadák sajátságos világával csak most ismerkedő olvasót is segíti. S hogy a gyűjtemény lapjain valóban egy élő — örök életű — műfaj foglal helyet, mi sem bizonyítja jobban, mint a legfrisebb keletű gyűjtés időpontja: 1970. Az alappiléreket itt is, mint a balladagyűjtés klasszikusainál, mindig a régi stílusú anyag adja. Jelen esetben a régi stílusú klasszikus balladák (Kőmíves Kelemen, Molnár Anna), a történelmi vonatkozású klasszikus balladák (Kádár Kata, Langos Szép Ilona) és a klasszikus vígballadák és románcok (Szép Ilona, Görög Ilona) adják azt a központi magot, amely köré az új stílusú művek: betyárballadák, megrendítő helyi eseményekhez fűződő balladák, ballada- és románcelemeket tartalmazó dalok és a meseváltozatok csoportja épül. A gyűjtőmunkát egészen fiatalon kezdő Kallóst megérzése és szerencséje az egyik legismeretlenebb tájra Észak-Mezőségre vezette, majd ezt követte a moldvai, gyimesi és kalotaszegi balladaterület értékeinek felkutatása. A gyűjtemény legszebb anyaga csángó földről való, s így Kallós azzal dicsekedhet, hogy a korábbi híres gyűjtések (pl. a Jagamas) mellett is tud újat adni. A magyar nyelv ősrégi ízeit juttatja eszünkbe a Klézséről, Lészpedről és a többi csángó falubó1 gyűjtött ballada. Különösen a Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa énekelte ötödszáz vers — köztük olyar h'rességek, mint a Kőműves Kelemen, Molnár Anna, Homlódi Zsuzsánna remekmívű változatok— mujt olyan magas fokú művészi teremtőerőt, hogy alig csodálkozunk a népballadák szépségen elérzékenyülo Kemény Zsigmondon: „Ez a hang, miért odaadnám minden regényemet.” A moldvai csángó gyöngyszemek mellett nem kevésbé értékesek a Gyimes völgyében, Kalotaszegen és a Mezőség falvaiban lejegyzett darabok. Ha a Klézséről származó Szép llona-változatban (A csudahalott, I.) az ismétléseket feloldó, nyelvi leleménnyel alkotott sorvégek találóan jelenítik meg a kedvesét váró legény hangulatát — Szemed álljon pillantólag, Szájad álljon csókolólag, Kezed álljon ölelőleg, Lábad álljon uglandólag —, akkor a Görbepatakán (Gyimes völgye) gyűjtött népköltészeti remekben a tájszólástól „megszépült” nyelv kifejező hajlékonysága a szembetűnő: S a legküssebb azt mondotta: Nem bánom, ha megöltek es, Szüvem borba ferejszétek, Gyócsruhába tekerjétek (Túl a vízen jegenyefa). Külön tanulmányt lehetne írni a balladákban szereplő igék százféle alakjáról, a ritmushatározta rövidülések találékony megoldásairól, az igéknek, egy-egy klasszikus darabban betöltött hangulati szerepéről, s nem utolsósorban a csángó nyelv sokszáz éves magyar beszédre emlékeztető üdeségéről, zamatáról. Az egyetlen elfordulásban ismert Az elrabolt és visszatért leány című ballada archaikus nyelvezete 86
