Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Nemes Károly: Félelmek és vigasztalások
„Az ember keveset tanul tapasztalás révén, mert minden újabb butaság új fényben jelenik meg előtte.” (Emil Lichtenberg) A magyar filmművészet egyik teljesítménye volt a földi élet siralomvölgyként való ábrázolása a lényegi mozzanatok jelenségbelivé alakítása révén: A „staféta” mégiscsak végétért a „falaknál”, mint ahogy a „kitörés” után a „horizonton” már egy igen egyszerű munkanap is „végre hétfőként” volt üdvözölhető. Az „agitátorok” örülhettek, ha megúszták egy „ítélettel”, de inkább „büntetőexpedícióra” került sor. S legfeljebb a „szép lányoknak” lehetett okuk, hogy „ne sírjanak”, vagy azok reménykedhettek, akik képesek voltak a „felhőkbe kapaszkodni”. „Ha csak a farkastól kellene tartanunk, attól még tudnánk őrizkedni. De ki őríz meg bennünket a pásztortól?” (Rolland Romain) Ha teljesen nem is, de részlegesen a közönség elhitte a művekben mutatott szomorú képet, és — a filmeket illetően — valóban nagyon reménytelen lett. így is igazolja a gyakorlat a művészetet. Kétséges remények és reményteljes kétségek „Ezek a pasasok azzal töltik az idejüket, hogy boldogan elmagyarázzák egymásnak, hogy boldogan felismerjék: azonos a véleményük. Atyaúristen — milyen fontosságot tulajdonítanak annak, hogy mindnyájan egyformán gondolkodjanak!” (Jean-Paul Sartre) Bár egy-egy korszak alapvető és jellegzetes ellentmondásai, mint lényegi mozzanatok viszonylag szűk csoportot alkotnak, de a művészet szférája nem a jelenségektől elkülönített, absztrahált lényeg. A jelenségek sokszínűségét és összetettségét tehát nem lehet figyelmen kívül hagyni. S nem lehet helyettesíteni két mereven szembeállított pólussal — az egyik oldalon egy lehetetlenné vált élettel a földön, a másikon egy felhőkben járással. „Nincsenek szomorú idők, csak szomorú emberek.” (Romain Rolland) A magyar filmművészet cselekvő filmként jelölt áramlata lassan rögeszmévé vált. Néhány művész feltételezésévé, hogy a világ olyan és csak olyan, amilyennek filmjeik mutatják. De a világ másmilyen is: rosszabb, sokkal rosszabb és talán egy kicsivel jobb is. Úgy tűnik, hogy néhány alkotás már nem felfedezi a világot, nem rádöbbent annak korlátoltságára, sekélyességére, hanem mintha éppen ilyenné akarná változtatni, ilyennek szeretné továbbra is látni, de legalább is felmenti ebben a minőségében. Végzetszerű okok határozzák meg a filmek némelyikében ezt a világot — a múlt torzulásai, a hatalom züllesztő hatása, a cselekvési szférák szűk volta stb. Ezek következtében az alkotásokban minden befejeződik és lezárul, mintha nem kellene a film nyomán megszületnie a világgal kapcsolatban kétségnek és vágynak. S a filmeknek az élettől való ilyen különbsége már nagyra nőtt. „Az életben az a legjobb, hogy valami, nem tudom, mire gondoltat, ami nincs is benne.” (Anatole France) 80
