Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: Közösségteremtés vidéken
síteni tud, akkor már nem látszik oly varázslatosnak egy pesti szerződésajánlat. Mert igényeit, a színészetről vallott hitét beteljesülni látja, elégedett, tudja, hogy van miért, érdemes maradnia. Megbékül, eltűnik az egzisztenciális karriercsinálási szenvedély. Ott a nagy hiba, hogy a vidéki színházak egy része nem hajlandó közösségben, közönségben gondolkodni. Mert a rendező, aki darabot keres, nem a közönségre, nem a világ és a magyar dráma történeti összefüggésére, genezisére, nézőnevelésére gondol, akármennyire is hangoztatja és ezt írja a jelentésekbe, hanem extrémségek után kutat, amellyel lecsalogathatja a pesti kritikusokat, országhírt akar és nem színházat. Ami legfeljebb eredmény lehetne, nála cél. Nem a maga kollektívájában gondolkodik, hanem saját karrierjére ügyel. Ha munkája megbukik, a közönséget mondja műveletlennek, hogy nem érti az ő modernségét. Holott ő a provinciális. Minden színház mást, eredendően különbözőt akar, mint a többi. Elfelejtvén, hogy a közönség, a matéria egy, hiszen magunknak, magyaroknak játszunk. Bemutatták Pesten a Bodnárnét. Ugyan mikor és melyik vidéki színház fogja eljátszani? Húszharminc év múlva majd újra felfedezik? Vagy Illyés Tiszták-ját, mert Pécsett játszották, azt jelenti, hogy a többi vidéki színház nem játszhatja el? Alapfontosságú darabjainkat fennhéjázó arisztokratizmusból, különcködésből nem szabadna kihagyni a műsorrendből, sőt: így derülne ki igazán, ki a legény! Az összehasonlítással. Az originális művész sok újat adhatna, s a középszerűség nyilvánvalóan kiderülne. Ha mindenki különcködik, olyat akar rendezni, amit soha nem láttak még színpadon, a szélhámosság, kóklerség sokkal kevésbé érhető rajt. Mert nincs semmi összehasonlítási alap, lehet parádézni, veszélytelen sikert aratva lehet modernkedni. A múltkoriban egy néhány évvel ezelőtt készült felmérést nézegettem, amely sok más mellett arról tudakolódott, mit is szeretnének látni az emberek városuk színházában. Jelentős többséggel emlegették Illyés Gyula, Németh László, Sarkadi Imre és más magyar szerzők műveit. Kíváncsi voltam, visszamenőleg, aztán a jelenig nyomoztam: mit teljesített a kérésekből a színház. Egyetlenegyet: Illyés Gyula Kegyencét. Nem titkolom, Debrecenről van szó. De nézzük csak, miként munkálkodtak vidéki színházaink! Csak a fent említett három író műveire figyeljünk! Pécs két drámát íratott Illyés Gyulával; ez nagyszerű, jelentős irodalomtörténeti, színháztörténeti tény, de Németh Lászlót, Sarkadit egyet se játszottak. Sarkadit mindeddig alig-alig játszott vidéki színház! Veszprém jeleskedik Illyéssel és Némethtel is. (Meglepő, hogy a nagyszerű dramaturgiai munkát végző kecskeméti színház csak most tartotta első Németh László bemutatóját.) Szeged, Miskolc Lendvai Ferenc jóvoltából egy-egy Németh László ősbemutatót tartott, de mi mást játszottak Németh Lászlótól vagy Illyéstől? Szinte semmit! Békéscsaba. Szolnok, ha jól tudom, egyetlen Illyés- vagy Németh László-művet se játszott. Kaposvár most ocsúdik, tavaly a Lélekbúvárt, az idén a Galileit mutatta be. Hát nem kellene folyamatosan, programszerűen játszani őket? Örkényt Szolnok és Békéscsaba játszott, a többi vidéki színház nem. Hubay Miklóst Miskolc és Kaposvár, a többi még nem. Tamási, Füst Milán, Remenyik, Darvas, Déry többet szerepelnek? Csudát! Hát akkor mit játszanak a vidéki színházak? Fellengzős és sznob követelés, ha azt mondanánk, hogy Debrecen, Szeged vagy Kecskemét az abszurdokat játsszák. Hisz vajmi kevéssé rezdülne az átlagos néző. Es ez nem is baj... De az már megengedhetetlen, hogy ne nyissuk meg a néző előtt a magyar dráma történeti és jelenbeli horizontját. Dózsa György, Széchenyi és a többi dráma a magyar nép történeti tudatának része kell, hogy legyen. Mert akárcsak a mítosz, a történetiség is kohézió, összetartó erő. Az is lehetetlenség, hogy a Déryné Színház, amely évtizedek óta a falut járja, összesen egy 11lyés-népi játékot (Bolhabál), egy Tamási-darabot (Énekes madár), egy Németh-drámát (Villámfénynél) mutatott be. Az operettet, a 75
