Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - HORIZONT - Gazda József: Nagy Imre festőművész
GAZDA JÓZSEF IMüífí/ Imre festőművész „Nagy Imre a székely hegyekkel és a székely emberekkel tart vérségi kapcsolatot. Ez már nem is rokonság, ez több annál: húsnak és vérnek, gondnak és szórakozásnak, közös táplálóerőkből származó közös életnek kivetítése.” (Szentimrei Jenő) Az első önarckép Pesten, az első tájkép Zsögödön született. Ott jelenik meg először az ember, emitt a táj... Sokfelé járt, de nem volt kifejezetten kalandozó természet, s legjobban mindig otthon érezte magát. Dolgozni is csak ott tudott igazán. Egy ideig témáit még útjai során is gyűjtötte, de aztán rájött, hogy elég gazdag a maga szűk világa, beéri a közvetlen környezetével is. Ahogy öregedik, úgy szűkül a kör. A legutolsó tíz év visszatérő motívuma a zsögödi otthon, mögötte a keskeny falusi utca, végén a patakkal, a patakra rúgó kerítésekkel, boronákból emelt csűrökkel, pajtákkal, istállókkal. S a görcsösen nőtt fűzfák, amint visszatükröződnek a vízben. Ugyanaz mindig újabb és újabb variánsokban, és mégis mennyi élet, mennyi változatosság . . . Életterének szélső pontjai: Nyugaton London, ahová 1937-ben látogatott el Aba Novák Vilmos társaságában. Keleten a Duna-delta, a Fekete tenger partja. Délen Itália, régi városaival. S északon Németország. Már mindent előkészített egy hosszabb útra, egészen fel a lappok földjéig, amikor kitört a második világháború, s végleg hozzászögezte a hazai röghöz. „Nem járok sohová — írta 1948-ban. — Festek, rádiózom, sokat olvasok, s így telik az élet. Az utazások elmaradtak, a terveim bedöglöttek, pedig be szerettem volna Északra vagy Konstantinápoly felé tanulmányutat tenni. Mert semmiben sem lehet jobban gyönyörködni és kipihenni, mint ha más népek kultúráját szemléled. így a magadét is jobban meglátod, főleg a hibákat.. Külföldi útjain elsősorban az embereket figyeli. S a múzeumokban, mikor egy-egy nagy mester képe előtt áll, örökké azt kutatja: mi a nagyság nyitja? Egy-egy nagy műhöz gyakran visszatér, és minduntalan keresi a titkát. A Louvreban az egyiptomi anyag kapta meg. A bécsi Kunsthistorische Múzeumban Brueghel és Velasquez művei. „Firenzében, Párizsban órákat ültem az utcán, néztem a várost. Londonban láttam meg először a kelták művészetét, a reliefeket.” Budapesti évei hasznosságát elsősorban abban látja, hogy rengeteg lehetősége volt látóköre szélesítésére. A zenei világgal állandóan kontaktust tartott. Hangversenyek, énekesek, zenészek révén. A háborúban is magát kereste mindig. A főiskolán együtt dolgozott Szőnyivel, Aba Novák Vilmossal, Varga Nándorral. Katonaviselt emberek voltak mindannyian, szoros barátság szövődött közöttük. Megosztoztak élelemben, gondban és örömben. Ha tehették, segítettek egymáson. Amikor 1921-ben a kecskeméti Művésztelepre kerül ösztöndíjasként, akkor sem szakad el barátaitól. Varga Nándor Lajost és őt még megtűrik, de ahogy Aba Novák Vilmost és Szőnyit is oda akarják vinni, mindannyiukat eltávolítják. Hogy mit hozott onnan? — A nyomorgások, nélkülözések emlékét. Meg egy kis nosztalgiát. (Kecskeméti emlék. Rézkarc. Készült Budapesten, 1923-ban. Aktkompozíció. Idilli hangulat. Tánc, gitározó nő, csend. Klasszikus elrendezés. A látásmód még idegen a későbbi Nagy Imrétől.) Ezután már Pesten sem érezte jól magát. Csak a kényszerűség tartotta még ott egy ideig. Tanulni kellett . .. 68
