Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Csorba Győző: Időjáték
Csorba Győző: Időjáték Csorba Győző verseiben a „költői gondolkodásmód” tanúi lehetünk. Miben nyilvánul ez meg Időjáték című legújabb kötetében! Elsősorban egy sajátos szubjektivitásban, amellyel Csorba a világ tényeit, jelenségeit mindig önmagára vonatkoztatja. Azt az értesülést, hogy a tévéhíradóban még néhány napja vendégeket fogadó politikus hirtelen meghalt, a vulgáris, rövidtávú fél- eszmélkedés ekképpen kommentálná: „Igen, ilyen az élet” — vagy: „Sose tudjuk, megérjük-e az estét!” — vagy: „A hirtelen halál a hozzátartozóknak a legszörnyűbb!” — tehát megmarad az általános, személytelen közhely-igazságok szint jén. Csorba Győző előbb a tragédiának és a pusztulás felé tartó másik emberi lénynek a titkába akar behatolni, majd megdöbbentő nézőpont- váltással vág át önmagára: „Aztán tükröt veszek elő.” A titok nem a másikban, mégcsak nem is mibennünk, hanem énbennem él. Ez a személyesség kapcsolja a költőt az élő valóság teljességéhez. A természet, a kert nemcsak példázat számára, hanem sorstársi közösség is, olyan közösség, amelyet a létezés átfogó nagy élménye és a létben maradásért vívott harc fűz össze. S „éppen ez a fontos ez a lényeg ez a sűrített létezés”, az esetlegességek a lét távlatában elvesztik jelentőségüket. Ilyen esetlegesség a pusztulás is. A szintézisre törekvő szemlélet, amely a halálban is meglátja az élet tényét, a változásban is a változatlant, a jelenben is a múltat és a jövőt: ez a másik fontos vonása annak a költői gondolkodásmódnak, amely Csorba Győző kötetében megfigyelhető. A kötet címe is erre a látásmódra céloz. A jelen „örömei”, ásításba fuló unott percei a jövőben a kívánatos tökéletesség színébe öltöznek, a költő egyszerre rögzíti a tényt, és látja előre a perc majdani emlékét: „Az emlékezés emlékké teszi az eljövendő!.” A szétszéledő gyerekzsivaj ugyanaz, mint ami negyven éve szállt föl a Vilmos utca tájáról, és „Ezer vagy millió év szólalna meg ma itt ha megszólalna a perc”. A kötet legjobb darabjaiban éppen ez az ellentéteket is magasabbról látó, a féligazságok másik felét is megvilágító szemlélet járja át a személyes élményt. Csorba Győző bensőséges költő. Nemcsak abban az értelemben, hogy fájdalmasan hiányolja, keresi a tartalmas emberi kapcsolatokat, hogy éppen a szoros kötődés jelenti számára a biztonságot, s még nem is csupán azért, mert környezetének tárgyait és élő világát humanizálni igyekszik, hanem mert a csöndre figyel; olyan titkokat igyekszik megfejteni, amelyekről lázas emberi tevékenységünk közben szívesen megfeledkezünk, mert csalóka perspektívával apróknak véljük őket, és végiggondolásukhoz meg kellene állnunk. Öntudatunk nemcsak az elmúlással vonakodik szembenézni. Életünk értékelésére sem szívesen vállalkozunk, hátha kudarcokat lennénk kénytelenek elkönyvelni. Csorba Győző vállalja azt a meghitten, de kíméletlenül töprengő magatartást, amelyre az értelmes léteszés kötelez bennünket. Apró élményekből kiinduló meditációi akkor igazán hitelesek, ha személyes érvényűek. A halál közeledése számvetésre int. Az Időjáték c. kötet jónéhány verse szólaltatja meg a költőnek önmagával szembeni elégedetlenségét. A meditáció, a tudatos létezés maga is felőrli a lélek erőit. És indokolt az önemésztő értelem kérdése: „Mi jut s meddig a szép fölöslegekre!” A megoldást a szinte már alázatos egyszerűségű Jó munka című vers fogalmazza meg. É vers egyben azt is példázza, hogy Csorba képalkotásának is a bensőségesség a legmegkapóbb vonása. Kevésbé sikerültek azok a versek, amelyek valamely spekulatív vagy kívülről megközelített és nem igazán személyes témát ragadnak meg. Különösen a kötet elején kísért gyakran a közhelyszerűség vagy a szónokiasság. A Nagyítás egyoldalúan túlzó gondolati tartalmát formai af- fektáció s az ismétlések, párhuzamok patétikus túlhajtása terheli. S a Politika című vers nem éppen eredeti megállapításai is szinte vonzották az egyhangú és bombasztikus megoldást. A kötetre azonban nem ezek a versek a jellemzők, Csorba Győző biztos formaalkotó készsége mértéktartóan és simulékonyan szolgálja a versek gondolati áramlását. A látszólagos puritánság mögött tudatos, a költői rutint észrevétlenül fölhasználó alkotói ökonómia húzódik. S ha a bensőséget említettük a költő jellemző sajátosságaként, most hozzá kell tennünk, hogy ez korántsem jelent egysíkúságot. A formai megoldások változatossága is alkotókedvre, ötletességre vall. A kötetet lezáró Balatoni néhánysorosok azt tanúsítják, hogy Csorba Győző most is — akárcsak előző köteteiben — kész a csöndes meditálás mellett a „nyüzsgő” élet fonák jelenségeinek ironikus értelmezésére is. A költő e kötetével is sokat tett ezért, hogy saját kívánsága, szép elképzelése teljesüljön: „Szűnjék meg a »líra« szó ábrándot, lágyságot, pódiumot asszociálni. Álljon a költészet az ember útjába, keveredjen ételébe, italába, üljön mellé örömében, bánatában, munkájában, pihenésében”. így talán — a költő segítségével — a mi életünk is teljesebbé válik. HONFFY PÁL 93
