Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - ÉVEK - NÉPEK - SZÁZADOK - Kunszabó Ferenc: Idevalósiak vagyunk (III.)
Hogyan? Nézzük a körülményeket. Nyugat-Európában az életszínvonal a múlt század utolsó harmadában emelkedik olyan fokra, hogy aránylag széles tömegek képesek szőlőt, gyümölcsöt, bort, konyhakerti termékeket is vásárolni az alapvető élelmiszerek mellé. A német, a francia, a holland, az angol és a többi mezőgazdaság pedig — minden fejlettsége ellenére — nem volt képes ellátni a növekvő igényeket. Új termőterületekre volt szükség. Ekkor csa- tolódik be az európai piac áramkörébe a délolasz narancs és citrom, a portugál bor, a marokkói, algír szőlő, alma, déligyümölcs. És a— hagyományos hús, liszt, burgonya mellett — a magyar zöldség, gyümölcs, bor. — Erre az időre épülnek ki a vasútak, melyek hatalmas perspektívákat nyitnak a teherszállítás előtt. Ekhósszekereken elképzelhetetlen lett volna a kecskeméti barack már akár Bécsben is, s nem egyedül a hatalmas szállítási költségek, hanem az elkerülhetetlenül fellépő rothadás miatt! (így érthetjük meg, hogy pontosan Kecskemét miért épít külön szárnyvonalat Pestig!) — A magyar történelmi szőlővidéken (Tokaj, Badacsony, Szekszárd stb.) éppen ebben az időben hatalmasodik el afiloxera. E területek termelése hosszú évekre csaknem teljesen megsemmisül, annyira, hogy még saját szükségletükre is kevés. Kis- és nagygazdálkodók tömegei mennek tönkre ezeken a helyeken, miközben a homokvidékek (akaratlanul) ez országos gazdasági csőd vidám vámszedői: afiloxera nem él meg a kvarckristályos talajban. — A közlekedés kiépültével, az európai piac megnyílásával, a magyar kapitalista fejlődés közepette ezek a homokhátsági városok nagyon mozogni akartak. Haladni, mert önmaguk felől szemlélve meglehetősen gazdagok voltak ugyan, de Európa (vagy akár Budapest, Nagyvárad, illetőleg más, iparilag fejlődő magyar város) felől nézve már igen porosak, földszintesek, saját zsírjukban fulladó tőkeszegények maradtak. — A nagy idők, a nagy lehetőségek rendszerint megtalálják a maguk nagy egyéniségeit. Ilyenek Kecskeméten Lestár Péter és Kada Elek, az egymást követő polgármesterek ... Szerencsés kézzel nyúlnak a jövőhöz. A város határát minimum húsz holdas kishaszonbérletekre parcellázzák, mert tudják, hogy ez az a birtoknagyság, amelyiken (homokon) még életképes gazdaságot lehetett teremteni. A bérleti joghoz azonban olyan kikötéseik és kedvezményeik vannak, melyek jórészt meghatározzák a termelési struktúrát. így jelölik ki a fejlődés irányát. — Jó alanyokat, csemetéket, vetőmagokat hozatnak. Tokajból, Szekszárdról, Aba- sárról és Badacsonyból — de külföldről is — szakembereket toboroznak, kik tanácsokkal látják el az induló kisgazdaságokat. Megszervezik az eszköz- és anyagellátást, az értékesítést. Szakiskolákat, mintagazdaságokat, szőlő- és faiskolákat létesítenek, illetve segítik ezek létrejöttét. (Anekdota ebből az időből: A városgazda egy napon nagy riadalommal nyit be a polgármesteri szobába: Méltóságos uram, lopják a csemetéket a városi faiskolából! ... Lopják? Na, hálisten, csakhogy ide is eljutottunk! — Tudnillik, hogy a kecskeméti parasztnak kell a facsemete!). — A homokhátsági városok nagyon fejlődni akarnak — írtam az előbb —, ám elkerülhetetlenül különbséget kell tenni, mert bár valóban mind lépni akar, de nem mindegyik töri magát. A választóvonal nagyjából a régi kun (kun mentalitású) helységek és a nem kun, a múltban nem kiváltságos (vagy nem jászkun kerületi alapon az) lakó- közösségek között húzódik ... A témát korábban érintettem. A kun városok társadalma már előbb kialakult, és a lakosok — legalábbis a hangadó, vezető rétegek — a kiegyezés idején úgy érezték: elérték, amit az adott körülmények között elérhettek. Ezért nincs kisebbségi érzésük (a tájban nincs; a nemzetben és az Osztrák-Magyar Monarchiában van!), ezért nem 64
