Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 6. szám - Csuka Zoltán: Egy szlovén költő poémája az atomhalál ellen - Matej Bor: Átkelt a vándor az atomkoron (vers)

Átlépett a tükrön, s belőle

kibomlott hajjal előmosolygott.

— Szép vagy — suttogta a lánynak.

— Az voltam, amíg a Végzet,

az éjszakán átdörögve meg nem változtatott saját akaratából és ízlésére.

Ide nézz! —

Odanézett és megdermedt az iszonytól.

— Hová lettek a szemeid? —

A lány a tenyerét nyújtotta elébe:

— Itt. Vidd magaddal őket!

Emlékül.

Nem lesznek terhedre, hiszen már rég nem sírnak.

12.

Átkelt a vándor az atomkoron, és látomása támadt: magasan lebegett ezüst gondolában, s maga alatt látta a föld kerekét.

Olyan volt, mintha a hold táját látta volna,

hamu szórta be

a reménység utolsó hajlékát

és vele együtt

utolsó emlékét a múltnak.

És a hamuban

undok démonok csürhéje gázolt, s amikor a kráterhez értek, amelybe a felhők esőt öntöttek, de ez nem is volt eső, a démonok belerohantak és ittak,

s amikor torkig itták magukat, megtörölték szájukat, amely nem volt száj.

Kezükkel törölték, de azok nem voltak kezek, szemüket meresztették, melyek nem voltak szemek, felfelé néztek a vándor ezüst gondolájára.

— Kik vagytok? — kérdezte tőlük.

— Az unokáid.

Atomemberek.

13.

Átkelt a vándor az atomkoron, és megpillantott egy lányt, aki az aszfalton üJdögélt.

— Ülj mellém —

46