Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 6. szám - Veres Péter: Kiadatlan jegyzetek
lelki és társadalmi jelenség-e, s nem ugyanabból az igényből születik-e, mint a számtalan istenek imádása. Nem változtat a tényen, hogy azok az istenek sokáig éltek, ezek a sztárok pedig rövid néhány esztendő alatt eltűntek a semmibe. Jönnek helyettük mások, maga az igény csak kielégítődik. Amit azelőtt szemfüles és jószimatú papok csináltak, azt most még szemfülesebb üzletemberek és impresszáriók veszik a kezükbe. De vajon sors-e ez csakugyan? Valóban soha sem lehet az embereket a műveltség és a gondolkodás olyan fokára vezetni, hogy ne adják át magukat az ilyen ostobaságoknak? Ha az ember a mai műveleteket, különösen a nem alkotó szellemi munkát végző civilizáltakat nézi, akkor azt kell látnia, hogy ezek még ostobábbak, mint a műveletlen parasztok, akik csak a hagyományos és századok áhítatával megszentelt ostobaságoknak hódolnak. De hogy ez mégsem lehet sors, arra halvány bizonyíték, hogy a protestáns parasztok, kézművesek megéltek az ilyen ostobaságok nélkül. Igaz, elöntötte őket vagy a látványos vallások, vagy a látványos politizálás, vagy a hipercivilizációs ostobaságok áradata, de mégis, ha csak szigetként is, voltak ilyen józan és jó ízlésű embercsoportok is. Ezeket viszont a kényelem, a szellemi betokosodás s végül a szaporaság hiánya miatt az összezsugorodás veszélye fenyegeti. Van megoldás? Lennie kell; ha már a baj megjelent az emberi tudatban — nemcsak az enyémben —, akkor meg kell jelennie az orvoslásnak is. Ez a törvény, a gondolkodás és a történelmi cselekvés törvénye. Régebben sohasem ismertem azt az érzést, hogy egy novellát vagy regényrészletet így is és másképpen is meg lehetne írni. Amit megírtam, az rendszerint változatlanul megmaradt. Csak apró stiláris javításokat végeztem rajta. Most előfordul, hogy egy-egy regényfejezetet munka közben megváltoztatok. Mi ez? A „tipizálást”, az általánosító érvényt keresem, vagy kezdődik az élményszerűség? Esetleg csak a költői igényesség okozza? Nem tudom. Más írók műhelytitkaiból tudom, hogy mind, a legnagyobbak is ismerik ezt a fajta problémát. Ezt én eddig nem ismertem, de vajon jó-e ez vagy rossz? Az autodidakta öntudatlan íróskodása volt és rettentő pazarlás, mert több írói tudatossággal és költői igénnyel ugyanabból az élményanyagból nagyobb, íróilag fontosabb és értékesebb könyvek születhettek volna? Lehet. * Öreg fejjel tanulmányozom azt is — igaz is, ma vagyok 60 éves —, hogy mi az, amit az olvasó, a jámbor olvasó átlapoz a regényekben. Nos, gyermekkoromban a sűrűbetűs oldalakat, a leíró részleteket én is átfutottam, s csak a cselekményes és párbeszédes részek kötöttek le. Később már becsesek lettek a gondolatok, sőt a szónokos részek is. Majd később a realista ábrázolás volt nekem a legkedvesebb. Most már csak a felfedezés, az eredetiség, a tiszta íróiság érdekel. A cselekményes részek néhol bosszantóan primitívek, a párbeszédek laposak, az irodalmi műnyelven, a „regénynyelven” írt párbeszédek, az olvasó „lenyűgözésére” készült lírizáló, költősködő részletek bosszantóak, unalmasak, és átfutok rajtuk. 30
